Rajzok (Miskolci Galéria, 1976)
JOSZ. Ma már természetesnek tűnik, hogy az évenkénti rajzkiállítás gondolata is tavaszhívónak — éppen Miskolcon fogamzott meg, a grafikai biennálék kezdeményezése nyomán. De arra azért számítani kellett, hogy pompázó fivére, a sokszorosított grafika mellett, a rajz csak úgy juthat szóhoz, mint halk szavú ember a neki juttatott csendben. A művészetek nagycsaládján belül, műfajánál és eszközeinél fogva, a bensőséges megszólalás titkaiból hoz valamit felszínre a műhelyek csendjéből, az alkotói cselekvés közvetlenségéből. Mindenki, aki bármely mesterséget kedvvel végez, ismeri a valamiből-valamit-teremtés boldogító élményét, s a rajznál íme, csírájában szemlélheti, miként válhat a vonal művészetté, az egyszerű tárgy: műtárggyá. Ritkán csalogat színnel, s eleme a feketefehér. Mégis, a festészet parkjainak, sétányainak pompájával szemben a grafikának olyasféle meghitt és óhajtott szerep jutott, amit csak a kiskert, az erkély, s a tornác dísze ad. Ám a fehér alap szigorának kitett fekete vonal és folt — esztétikai szépségén kívül — tartalmával is kell, hogy ékeskedjék: hívása érzelmeink, gondolataink húrját is pendítse. Ezért visz leginkább a nosztalgiák, emlékezések, a tűnődés, a költészet tájára, s ezért szeretnők mi is e tájon tetten érni a művek alkotóit, a témáik és érzületük színezete szerint. Csohány Kálmán lényegre fogott vonalvezetése a témáinak kíséret nélkül megszólaló dallamát juttatja érvényre, mit sajátos melankólia tesz személyessé, egyben az ősi népdal súly-, és kedélyrokonává. Ilyszerű ihletettsége révén vonzódik — szinte pásztori tűnődéssel — az ember és a természet, a sors és a kozmikus rend, a születés és az elmúlás jelenségeihez, halottköltögetéshez, s a mesebeli átváltozások, helycserék, kötött és szabad sorsok rejtélyeihez. A portyázó szabadságnak tilalmas határait kóstolgatja mostanában rajzain a lepke, de a pompás hölgy, akihez közelít, virágszirmait olykor karommá élesíti, földhözkötöttségéből martalékra várva ... a kastélyba hívó távoli fény is töklámpásból vicsorít a pillérre a közelből. Gyermekkori emlékek nyernek itt bölcs értelmezést, s hoznak üzenetet eltört öreg arcokról, miknek palahasábjait áhítattal illeszti egybe az utódi hűség. Virgoncabb hanglejtésű, de mindenkitől való különbözésében rokon az előzővel: Banga Ferenc vajákos, játszi és meghökkentő világa, melynek formái szintoly váratlanok, mint szilveszteri ólomöntés alakzatai. Csakhogy e formáknak ábécéje van, mellyel kócos körvonalaikat Banga mesévé rendezi: Don Quijote csontvázlováról, szurkáló párviadalról, póruljárt varjúról és mindenféle mezítlábasok csínyeiről. „Lefekvés után" képkeretbe sorakoznak rakoncátlan bábui, mintha szétszéledt kóborkutyáit hívná mókás raportra boldog-bús alkotójuk. Ő maga ismeri kaleidoszkópjának minden fortélyát, — de mi nem, mert új témáival — azonos köntösben is új kíváncsiságot ébreszt bennünk. • Különös gondolattársításokra ösztökél mindig Feledy Gyula finom járású elméje, rajzának szellemessége. Ezúttal a szája sarkában bujkáló mosolyt mintha elfedné valamely hirtelen gondolat... Egyik lapján — elhagyott tájjal és elhagyott házikóval — nem a messzi múlton mereng elcsitultan, hanem mintha valakinek az onnan való kiszakadását, váratlan eltávozását jelezné, hevenyen, fájón — aminthogy a kifeszített, széttárt kar is az országutak krucifikumainak áldozati drámáját idézi halkan. Egészében a művész megrendülésének vagyunk tanúi, olyasfélének, mint mikor az arc elborul egy baljós hír hallatára . . . Effélét sugall egy másik lapján a kasszandrikusan megjelölt, jóslatos női fej is. Érdekes érzület-kettősséget vélünk felfedezni Barczi Pál „Távollét után” című lapján, mely