Dr. Vajda Ernő fotóművész kiállítása (Helikon Galéria, Budapest, 1976)

Az egymást követő izmusok, a felgyorsult ritmus, a divat változásai és válságai zavaros folyamként sodornak mindent magukkal. Az ár elvonulása után azonban lassan kiemelkednek a súlyos kövek és felragyognak a szikrázó napfényben, az áttetsző vízben. Ilyen súlyos és ragyogó Vajda Ernő művészete, hasonló a sok-sok áradás, sok zavaros víz lefutását megérő kő­tömbhöz. Ez a művészet túléli, kibírja az idő próbáját és a kortárs lenyűgözve eszméi rendkívüli gazdagságára, térben és időben hatalmas távolságokat átkaroló hallatlan sokré­tűségére. A csend, a meditáció, a költészet olyan terü­letein jár, ahol a realitás és az absztrakció, a mozgás és a mozdulatlanság egy és ugyanaz. Példaképeit, Dürert és Leonardót idézi fel, s az optika, a gép mechanikája élettel zengő mély humanista vilá­got tár elénk egy nagy művész fél évszázados munkája nyomán. Vajda Ernő tudós, biológus, fotográfus párat­lan vevre-je maga a világ, a mikro és makró világ, ami­ről a városlakó lassan már semmit sem tud légkondicio­nált magányába bezárva. Közöttük jár Vajda Ernő, ismerve a tölgy, a hárs, a ka­kukkfű életét, latin nevét, virágzását, a négy évszak tit­kát. Fekete-fehérben, mint az öreg Tizian, a szín, a for­ma, a fény minden gazdagságát tárja elénk, fáradha­tatlanul vizsgálva a megújuló természetet. Mi tudatosan és tudatlanul szennyezzük környezetünket, tapossuk el évmilliók gyönyörű és bonyolult mutációit. Vajda Ernő valami időtlen nyugalommal és bölcsesség­gel nyújtja felénk a természet hihetetlen gazdagságát. Művei nemcsak gyönyörködtetnek, hanem vádolnak is, mit mulaszt el a kor gyermeke. E kiállítás képei igazolják a lét csodáját: himnusza a kopár sziklán is megkapaszkodó növények életerejének.

Next