ifj. Benedek Jenő festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1976)
Ezek azonban sohasem olyan élőek. Nem hideg, mesterségesen visszaszorított színei és csak ritkán felvillanó vörösei, zöldjei miatt, hanem értelmezésükben távoliak, idegenek, egyfajta sóhajos, századfordulós nosztalgiát hordozók. Nosztalgia, mondom, és ez talán megtéveszti az olvasót, mert hiszen valamire vágyakozó figurák és tájak már éreznek, emlékeznek, vagy valaminek a hiányát szenvedik. Ám az ifjú Benedek képein nem ilyen egyértelmű ez a létezéssel kapcsolatos hiányérzés. Olyan önként vállalt fegyelmet, érzelmet elrejtő szándékot fedezhetünk föl, amely a megismerést elébe helyezi a hangulati és érzelmi tapasztalásnak és amelyet valamely csalódás tett szükségessé. A korán elfogadott, az át nem élt igazság valahol sebet üthetett a fiatal festőben, talán gyanútlansággal ment elébe a jelenségeknek, természetes, önmagát is feltáró közeledése nem hozott örömet, de felismerést sem, csak titkokat, amelyek megoldásra várnak, így hát ahelyett, hogy a dolgok felületén vidáman elszórakozva festő-rutinjával, önmagát és a világot megtévesztő képeket hozna létre, megfesti magát a szorongást a félelmet az ismeretlentől és a fölébe kerekedő indulatoktól. Napjainkban meglehetősen divatos külső és belső terek összekapcsolása. A nyitott ajtók, titokzatos házak és ablakok, s a közöttük élő emberre emlékeztető, de berendezési tárggyá, próbabábuvá személytelenedett emberek nála inkább önvizsgálódásból születtek. Nagy csend van körülöttük, létezésük alig valódi, mozgásuk surranó, vagy sokszor elképzelhetetlen. Éppen úgy lehetnek a megismerés első fázisának ÖNARCKÉP