Barna Miklós festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1977)
Barna Miklós művészetének sommás értékelése joggal kívánja az iménti elméleti előkészítést, mivel kiállítási anyaga a kommunista művészember szilárd elkötelezettségét példázza. Szinte gyerekfejjel jegyezte el magát a marxizmus—leninizmus eszméivel, majd hamarosan létszükségletté vált számára a párt ügyének, az embermillióknak a szolgálata. Küldetését töretlen kedvvel és energiával vállalja ma is, a szocialista építőmunka szép, de fáradságos és bonyolult körülményei között. Jól tudja, hogy meszsze van még az a bizonyos , Petőfi által is megénekelt és megálmodott — „Kánaán”, így aligha vitatható az ilyen alkotások messzi távú szükségessége. Jelenünk kiváltképp igényli az írók, művészek vigyázó tekintetét mind a nemzetközi osztályharc küzdőterén, mind az ideológiai—társadalmi fejlődés hazai kerékkötőivel szemben. Ez az aktivitás ma a dolgozó emberiség szocialista—humanista védelmének követelménye. Az esztétika alaptörvénye mindmáig: a tartalom és a forma egysége. Logikus tehát, hogy Barna Miklós anyagánál is az elsődleges mondanivalóról szóljunk, éspedig a téma és a tartalom kapcsolatában. Itt szükséges kitérnünk arra, hogy számosan élnek még abban a tévhitben, miszerint a szocialista realista képzőművészet egyik fő kritériuma a munka- és munkásábrázolás lenne. (A másik balhiedelem a forma — stílus — vonatkozásában szokott jelentkezni.) E nézet két szempontból is hibás. Először: önmagában a témától még egyetlen mű-