Kóthay Ernő festőművész kiállítása (Komáromi Kisgaléria, 1977)
Mindig zavarban vagyunk, ha olyan emberrel találkozunk, aki kérés nélkül, énje legbelsejét tárja fel nekünk. Ha nem akarjuk kiszolgáltatottá tenni a másikat, a maga- megmutatás tőlünk is hasonlókat vár el. A kendőzködés pedig kényelmesebb. A művészet is ilyen. El kell kerülni a kiszolgáltatottságot. Viszonozni kell. Magunkat is próbára tenni. Kóthay Ernő minden kiállítása ilyen, önmagának, nekünk, saját emberi viszonyulásaink próbája. Az 1974-es tatai kiállításán látott Portré művirággal, fanyar, keserű fintor maga számára is, felénk is, akik között él, akik ismerősnek gondolják. Kínlódások, örömök, elért és soha el nem érhető vágyak, álmok kerülnek elénk, színekbe, formákba ágyazottak. Még mielőtt értelmünkre hatna, érzékeinket, érzelmeinket rabul ejtő, gyönyörű színekben pompázó világ. Ahogy végignézek ezen a három év anyagából készült válogatáson, megint kendőzetlenül nyitottan látom a Portré művirággal festőjét. Mint egy zenemű úgy szólalnak meg ezek a képek, hol halkan, hol erősen, hol megnyugtatóan, hol felkorbácsoló erővel. Az önarckép már nem ironikus, fájdalmas, elmosódó vonásokkal. Hát hol a művirág, hol az irónia kérdezhetem. Hát ennyire végletesen letisztult minden? Chaplin Modern időkjének egyes képsoraira emlékeztető Emberek és gépek, jelképes értelemmel porban heverő gyermekkori játékaink, elfelejtve, félredobva fekszenek. Ám Kóthay Ernő, festő. 50 éves. Méltatták kiállítások katalógusainak bevezetőjében, kritikákban. Irányzatokba, skatulyákba próbáljuk szorítani, megnyugszunk, ha látszólag belefér. Ismerősnek gondoljuk.