Martyn Ferenc festőművész kiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1977)
Martyn Ferenc, az új magyar festészet doyenje 1899-ben született. Tízéves korától Rippl-Rónaiék kúriájában nevelkedik, a pedagógusnak is kiváló művésztől, életre szóló útbaigazítást kap. Rövid főiskolai tanulmányok után 1926-ban Párizsba költözik, s itt él 1939-ig. 1933-ban csatlakozik a Cercle et Carré (1930) programját vállaló Abstraction-Création mozgalomhoz, többször kiállít idehaza is, a KÚT törzstagjai közé választja (1929). Francia és német ösztönzések nyomán párizsi éveiben alakítja ki nonfiguratív stílusát, amely az új magyar festészetben kivételes helyet biztosít számára. A 30-as évek közepén a Párizsban élő magyar és a hazai avantgarde művészek kapcsolatának elmélyítésére csoportkiállítás szervezésén fáradozik, amelyre az ugyancsak kint élő Hajdú István (Étienne Hajdú) közreműködésével 1938-ban kerül sor a Tamás Galériában. 1939-ben végleg hazatelepedik. Egyre gazdagabb szerkezetű képei sorát nemrégiben fémbe öntött gipszplasztikákkal és grafikákkal egészíti ki, aktív szerepet vállal Pécs művészeti életében. 1945- ben egyik kezdeményezője az Európai Iskolának, majd csatlakozik az elvont törekvéseket képviselő csoportosuláshoz, amely Kállai Ernő szervezésében a „Galéria a négy világtájhoz” elnevezésű, Semmelweis utcai helyiségben állít ki. 1946- ban Kállai Ernő rendezi első nagyszabású gyűjteményes kiállítását a Képzőművészek Szakszervezetének épületében. 1950-től számos történelmi képet és tájképet fest. 1959-től írók és költők (Cervantes, Flaubert, Joyce, Mallarmé, Berzsenyi, Madách, Petőfi) munkáihoz rendszeresen készít illusztrációkat. Utoljára 1970-ben volt gyűjteményes kiállítása Tihanyban. A pécsi Janus Pannonius Múzeum által őrzött Journal 1950, 299 lapja Martyn Ferenc oeuvre-jében különleges helyet foglal el, személyes és történelmi vonatkozású dokumentum-sorozat. Napról napra készültek, a fárasztó munka végeztével, különösebb cél nélkül, a felmerülő vizuális ötletek és gondolatok rögzítéseként. Műhelymunkák, forgácsok, amelyek egy-egy jelentős költőnk hagyatékából előkerülő irodalomtörténeti értékű töredékekhez, tervezetekhez hasonlíthatók. Egy nehéz év termékei, amely a művész festészete fölött sem múlik el nyomtallnul. A sorozatnak további jelentőséget ad, hogy — amint Hárs Éva monográfiájából tudjuk — a művész rendszeres rajzi tevékenységét ettől az évtől kezdve tudjuk nyomon követni. E tevékenységet ezeken a lapokon a nyilvánosság előtti megmutatkozás gondolata nem befolyásolja. Elsősorban innen ered szembetűnő közvetlenségük. A művész egy helyütt, vizuális memóriájára célozva, megjegyzi, hogy számára „egyenértékű a Concorde tér és a kidobott kenyérdarab, a római szenátor és a hegyvidéki táj”. Ilyesminek vagyunk tanúi itt is. Városi és falusi tájak, tavaszi virágok, utcai és szobajelenetek, emberi alakok, művésztelepi pillanatképek, anatómiai tárgyak, csendéleti rekvizitumok vonulnak el szemünk előtt, csupa közvetlen élményből fakadó grafikai lap, majd — hirtelen fordulattal — a képzelet birodalmába lépünk: táncra kelnek a figurákká rendezett sujtásos díszek, a művész az országos események tapasztalatait mitológiai jelenetsorrá költi át, ijesztő árnyak és szörnyek tűnnek fel, köztük a csontvázas halál. Mindehhez meghökkentően természetes környezet járul, azt a benyomást keltve, hogy ezek is az élet valóságos szereplői. Külön hely illeti meg azokat a lapokat, amelyeken egy-egy vizuális gondolat formai fejlődését követhetjük nyomon. Ezek közül különösen tanulságosak a Csendélet címen bemutatottak, amelyeknek szerves folytatása a Két korsó című olajfestmény (1954), vagy azok a lapok, amelyek a teret behálózó, fonadékszerű szerkezetükkel a következő évek olajképeinek visszatérő indíttatásai (pl. Prince et chambellan, 1956). Ugyanígy e lapok között található az írországi partok (1950) néhány színes grafikai csírája, Don Quijote alakjának talán egyik első megfogalmazása, a Lépegető madár (1952) megragadó képterve, sőt olyan