Réti Zoltán festőművész kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1977)
BORBÉLY LÁSZLÓ MŰVEK JEGYZÉKE OLAJ Ősz Nógrádban 70 X 100 Vadászok 80 X 60 Vasárnap 70x70 Tehénpásztor 70X100 Magány 61 X 86 Cserhát 70x90 Féltés 70X100 Hídon 61 X 86 Kapaszkodók 61 X 86 Várakozók 70X100 Becskei hegyek 61 X 86 Földek 61 X86 Vadkerti kapáló 86X61 Kétbodony 61 X 86 Hajnal 50x80 Kaszajenő 86x61 Szamaraskocsi 60 X 80 Magyarnándor 50x80 Piacon 86X61 Tél 50x80 Karancs 70x60 Kápolna 50x80 AKVARELL Kertek 48X70 Virágzás 50x72 Bánki tavon 51 X 73 Búzaföld 48x70 Dezsőpuszta 50x70 Fák 50x70 Juhnyáj 50x73 Komp a Tiszán 48x72 Hortobágy 51 X 72 Vadkacsák 48x72 Hortobágy 48X70 Léckerítés 50x70 Pataki fák 73x50 Kétbodony 72x50 Tavasz 56X77 Nyirjesi tó 50x73 Kiöntött az Ipoly 48X68 Tehénpásztor 48x72 Az Ipoly partján 50x70 Bánk 50X73 Karancsság 54X76 Réh Zoltán sajátos egyénisége képzőművészetünknek. Érzékletesség és elvontság, líraiság és racionalizmus, ihletettség, és fegyelem felé sarkítottan alakítja életművét, melyben a különböző elemek egy érzékeny lélek és egy rendkívül művelt elme dialógusát tolmácsolják. Homo universale, mindenoldalú ember a szó legteljesebb értelmében. Festői hivatásának gyakorlása mellett az irodalom kérdései foglalkoztatják, kutatja múlt századi zenénk történetét, publikál, s közben második hivatásaként ha hivatást egyáltalán rangsorolhatunk városa zeneiskoláját irányítja. Érzékeny, a társművészetek területén is pallérozott szelleme, a tanítványok és szűk pátriája mindennapjain túl néző, egész népéért aggódó, dolgozni kész egyénisége alapvetően határozza meg művészi hovatartozását. Állásfoglalásai egyértelműek, jóindulatúak. Mondanivalói emberiek, barátságosak, gesztusai bizalomkeltőek, családiasak. Képeiben a szűkszavúság, az egyszerűség vitázik az erőteljes kolorittal, az átgondolt szerkesztéssel. Kifejezés dolgában a tartózkodó hangnem dominál, kompozíciói mégsem nélkülözik a lendületet. Nem építkezik a fogyasztói társadalmak széthulló világképének kölcsönvett darabjaiból, nem töri magát a legújabb izmusok, art ok adoptálásáért. Meg tudja őrizni az ihletett pillanatok őszinteségét, a fel-felcsillanó ötlet természetességét. A megértés, azonosulás, szolidaritás teszi népszerűvé munkáit. Szülőföldje, a nógrádi táj, a nógrádi nép, melyhez tudatosan tért vissza élete minden viszontagsága után, determinálják művészi magatartását. A természet közelében élő festő, a természet szavát értő lélek megnyilvánulása valamennyi festménye, a merengésre késztető, szelid dombokon átfutó, mélyen barázdált, sötétbarna szántók, a földet érő esőterhes felhők, a dombok között megbúvó házak, a párás égbe fúródó, ott feloldódó szálkás vagy gomolygó lombkoronájú fák, titkokat sejtető fénylő víztükrök. A természet szépségeibe való, olykor romantikus belefelejtkezés, a megfigyelt emberi küzdelem, az elemekkel viaskodó földművelő nép sorsával való közösségvállalás nem kölcsönvett ötlet Réti Zoltánnál — ez lételeme. A népi élet, a körülvevő, aggódva őrzött természeti táj, a futó felhőktől nyugtalan ipolymelléki ég, a terméstől meleg földek kimeríthetetlen ihletői alkotói szenvedélyének. Különös ráérző készsége folytán egyaránt fest hű portrét az évezredes beidegzettséggel, magabiztossággal dolgozó kaszafenő időtlen alakjáról, az érsekvadkerti kapálókról, az esti, zöldes szürkületben dagadt bendőjű tehenét hazatérésre biztató tehénpásztorról. Szelid iróniával szól a becskei domboldalon lefelé ereszkedő szamaraskordé bizarr emberpárjáról a feszengő, kissé szégyenkező fiatal menyecskéről és behúzott nyakú uráról, a karancsi lejtők tövében magába roskadt faluvégi házikó apró, magányos öregemberéről. Tájai is portrék, nem mindent elbeszélni akaró epikus felsorolások; azt festi, ami a táj lényege, karakterük olyannyira jellegzetes, hogy másuvé az ország egyetlen helyére sem képzelhetőek el ezek a sajátos vonalvezetésű, üde színekben ragyogó tavaszi vagy őszi dombok, kanyargó vízfolyások. Hogy mennyire így van, igazolják a nógrádiak mellett bemutatott jóval drámaibb, összefogottabb, szürkébe hangolt balmazújvárosi képek, vagy a hideg színekkel megoldott fertőrákosi vízfestmények, így szól Réti Zoltán az igazságról, a létezés adottságairól, ilyen együttérző szerénységgel, szemérmes egyszerűséggel. Képei alig többek, mint csendes emlékeztetők tünékeny impressziókra, apró epizódokra, a velük való találkozást mégsem lehet elfeledni, mert képeiben sorsok és nosztalgiák sűrűsödnek, az évszakok változásai közben remények válnak valóra, emberi életek változnak és múlnak el. Meggyőződése, hogy a tartós siker forrása a szolid munka, a mesterség becsülete, az emberi kapcsolatok intimitása. Réti Zoltán hisz a szakszerűségben, a művészi mondanivaló komolyságában. Minden törekvése arra irányul, hogy alkotásaival való találkozásunk egy pillanatra elvonjon a mindennapi élet gondjaitól, hogy ezt a találkozást emlékezetessé tegye számunkra. Réti Zoltán 1923-ban született Nagyorosziban (Nógrád megye). A Képzőművészeti Főiskolát 1943- ban kezdte meg, katonaság, fogság miatt vargabetűket leírva 1969-ben fejezte be. Önálló kiállítása: Balassagyarmat 1965, 1976; Miskolc 1966; Salgótarján, Érsekvadkert 1967; Jászszentandrás 1972; Budapest, Fényes Adolf Terem 1973; Debrecen 1974; Magyarnándor 1976; Szécsény 1976. Képei szerepeltek területi, országos és külföldi kiállításokon, így a Salgótarjáni Tavaszi Tárlatokon, Miskolci Téli Tárlatokon, az Országos Egri Akvarell Biennálékon, Budapesten a TV Galéria akvarell bemutatóján, Mezőgazdaság a képzőművészetben című tárlaton, a Jubileumi Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnokban, Besztercebányán, Katovicében, Szófiában. Az utóbbi időben kapta meg a Mikszáth emlékplakettet, a Madách Emlékérmet, Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei Tanács díját, Nógrád Megye Tanácsának díját, Balassagyarmatért Emlékplakettet.