Szabados János festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1977)
Szabados János 1937-ben született Kaposváron. Az Iparművészeti Főiskolán 1962-ben végzett, mesterei: Miháltz Pál és Z. Gács György. 1967-ben Derkovits-ösztöndíjat kapott. A Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja. Egyéni kiállításai: 1963 Kaposvár 1964 Budapest 1972 Kaposvár 1976 Nagyatád Díjai : 1970 Vaszary-díj, Kaposvár. 1971 Rippl-Rónai-díj, Kaposvár. 1975 Képcsarnok Felszabadulási Festménypályázat, III. díj. 1975. I. Szolnoki Festészeti Triennale, I. díj. 1976 Nívódíj, Vill. Balatoni Nyári Tárlat. Állami megbízásból készült munkái: 1964 Sirály Szálló, üvegablak. 1970 Kaposvár, Máraut pályaudvar, mozaik. 1973 Budapest, Kertészeti Egyetem, mozaik. 1973 Kaposvár, Váremlékmű, plasztika. 1977 Nagyatádi Kórház, mozaik. 1976-ban Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott. A kiállítást rendezte: SZAMOSI FERENC A katalógust tervezte: OLÁH GYÖRGY Fotó: KOVÁCS FERENC Címlapkép : BUZSÁKI LÁNY Hátsó borítón: RÉGI SOMOGY Felelős kiadó: A KIÁLLÍTÁSI INTÉZMÉNYEK IGAZGATÓJA Készült a Somogy megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében — 77-1531 — 800 példányban — Felelős vezető: Farkas Béla igazgató SZABADOS JÁNOS KIÁLLÍTÁSA ELÉ Az első önálló fővárosi kiállítása elé kell az alkotóművész katalógus-névjegyére a szülőföld újrabocsájtó szép üzenetét és bemutató ajánlást írnom. Könnyen teszem ezt, két okból is. Az egyik ok azért örömteljes a számomra, mivel ennek kapcsán szólhatok a festő szülővárosáról, amelynek művészettörténeti műhely volta már egyértelműen bizonyított hazai művelődéstörténetünkben, de az egyetemes művészettörténetírásban is. Kaposvárról van szó, amelyben egyszerre nyitja meg a XX. századot az első urbanizációs időszak a századfordulón és Rippl- Rónai József. Ettől kezdve szinte vízválasztóként húzódott mindmáig — de a nagyobb régióra, Somogyra vonatkoztathatóan is - a város falai között élő és alkotó képzőművészeti tevékenység. A másik ok a hajdani kisdiák régtől való ismerete, aki ebben a városban szerezte meg egész életére és sorsára kiható élményeit, aki szemem láttára érett alkotóvá, s aki a bő gyermekáldású szülői házban — az édesapa nevét tovább viselve — az apai címfestő műhelyben tanulta meg főiskolai tanulmányai között is haszonnal kamatoztatott szakmai tisztességet, s aki e műhelyből indult el a közeli Kapos-partra hajdanán, hogy első akvarelljét a városnak is nevet adó folyó partján megfesse. E folyó jobb partján, a már Zselicbe hajló donneri városrészben van azóta is otthona és műterme — légvonalban nem is oly messze a Róma-hegytől. Az idén éppen negyven esztendős festőművész nemcsak a városnak, de a szép tájú Somogynak is örök szerelmese maradt. Feldobott kőként ide érkezett vissza az Iparművészeti Főiskolán befejezett tanulmányai után. Még ma is e szabálytalan szépségű vidék nevei díszítik nagyméretű táblaképeit: 56 kiállított képe közül, több mint egyharmadának még a címe is Somogyra utaló. (Régi Zselic, Régi Somogy, Balatonmellék, Kapos-völgye, Kaposszerdahely stb.) Szabados János minden idegszálával a tájhoz kötődik, valóságos atmoszférateremtő közegéhez, amely azonban soha sem statikus tájélményt jelentett számára, hanem mindig dinamikusét. Noha táji címek tűzdelik tele a kiállított képek katalógusát, e címek azonban nem a konkrét tartalmakra utalnak, csak a hangulati tájban fogódzásra, a folyamatos látványra. És ebben a közegben a dekorativitás megkomponált és szerkesztett képi építkezése helyébe mindig az újat keresi: a tájba és a természetbe látványszerűen befogott embert, akinek a jelenléte alapvetően fontossá vált a számára a maga belső világával, álmával és érzelemtelítettségével. Szabados János 56 képe a lengyel, a jugoszláviai, a prágai és a moszkvai szereplések után önálló kiállításra érkezett a főváros Műcsarnokába. Szerettem volna, ha e kiállítást még a címfestő édesapa is megérhette volna, jóllehet számára egy kaposvári siker mindig többet ért, mint egy budapesti babér. A kiállítás láttán azonban ő is rádöbbent volna arra, hogy fia festő világa noha színízekben és gondolati tartalmakban azok Somogyra és Kaposvárra utalnak, a képek azonban mégis inkább fővárosi és európai léptűek, mintsem somogyiak és kaposváriak. Tárgy, táj, ember és hagyomány európai rangon fogalmazódik meg rajtuk, egyfajta bartóki szigorral. Kívánom, hogy a negyven esztendős festőművész legutóbbi évtizedében alkotott képei hozzák meg mind az alkotójuknak, mind pedig a szülőföld és a szülőváros számára a méltó elismerést. Kanyar József