Széchenyi Lenke gobelinművész (Műcsarnok, Budapest, 1977)

Széchenyi Lenke vérbeli gobelines — nemcsak azért, mert a legtöbbször maga szövi kárpitjait —, de viszont ha a képeit nézem vérbeli festőnek tartom, ha meg a rajzait, azt mondom rá, vérbeli grafikus alkat. Melyik hát az igazi Széchenyi Lenke? Erre a szónoki kérdésre mégiscsak kell válasz: feleljen rá ő maga: „Sohasem hozott izgalomba a fonal. Sohasem dolgozom a szövés szabályai szerint, hanem a festészet, a rajz önálló törvényeinek mgfelelően szövök. A gobelinszövés a festészet egyik ága. A különböző színű fonalakból ugyanolyan biztonsággal lehet színt, árnyalatot kike­verni, akár az olajfestékből a palettán. Miért izgat jobban a gobelin mégis? Ha festek, olykor elvisz az indulat, a szövőszék mechanikája viszont olyan kont­roll, mely biztosabb fogalmazásra készteti az embert." A gobelin a képzőművészet elit fegyverneme, fejlesz­tése lassú, fáradságos, már azzal a ténnyel, hogy egyáltalán gobelin, potenciális előnyei vannak; igaz, a hibaforrás is több benne, mint más műfajokban, éppen azért, mert olyan megkapóan szép. Széchenyi Lenke gobelin művészetére is rányomja a bélyegét bravúros rajzkészsége — sőt grafikainak nevezhető gondolkodása, nemcsak azért, mert munkássága zö­mében figurális —, már mondtam, hogy remek festő, továbbá sohasem okozott neki gondot a kompozíció. Amennyire megtagadja a hódolatot a fonal, a textil anyaga előtt, ugyanúgy a saját rajztudását, színérzé­két, rendező képességét sem ünnepli, mintegy kezes háziállatnak tartja, eszköznek mindössze. Művészetének formanyelvét szüntelenül változtatja, mint saját magának a műfordítója, nem tudnak egy megdermedt Széchenyi-gobelin-stílust meghatározni, elképzelni sem. Az Almán a románkori, a Csillagképe­ken a gótikus, a Soproni színházi tervén a rokokó, a Homokváron egy naiv-dekoratív stílus parafrázisát adja. Ez a művész voltaképpen színésznő, aki természetesen azonosul valamennyi szerepével, s nem sztereotip önmagát adja minden darabban. Fegyelmének, alá­zatának következménye ez a szakadatlan átlényegülés, ám a beleélést, az alakítást ezen a szinten, ilyen hő­fokon, csakis az ő brilliáns tehetségével lehetséges végigjátszani. Van azonban ennek a szokatlan képlékenységnek mélyebb tartalma is. Egy, azt hiszem szándéktalan, ösztönös irónia magatartása, amivel a művész virág­nyelven azt mondja: rajongok a színházért, olyan jó szerepet játszani, de vigyázzatok azért nem kell min­dent komolyan venni, engem sem. Ez a csöppnyi — vagy talán nem is csöppnyi? — irónia, ez a játék a játékban különíti el olyan élesen művészetét a jámbor archaizálástól. A gyerekek szeretik a készülő süteményhez kikevert nyers, cukros tojás­sárgáját, a festő puszta elképzelése ma már művészi rangra emelkedett, műtárgy lett a fametszet-dúc, vagy a maratott rézlemez is. Széchenyi Lenke rájött, milyen szép — és milyen sokatmondó — a gobelin munka közben a szövőszéken, amikor a felvető szálak meztelen rácsrendszere, csak tartóeleme még­­csak a kész mintának. Odaáll, hogy imitálja ezt a mozzanatot a hiánytalan, kész művön is. A gobelin hátterét helyettesíti most ez a kimerevített függőleges húrrendszer, ez az üres, illetve áttört forma. Mivel a szálak magukban nem állnának meg valamire feszíte­ni kell őket, Széchenyi Lenke úgy érezte a szőnyeg, a festmény négyzetes formája itt unalmas, ezért használ kerek fakereteket. Ezzel a játékával egyszeriben ráérzel a tér vonzás-taszítási törvényeire. Vagy figyeljük csak a mini-textiljeit: ők bizonyítják legjobban szerzőjük mohó plasztikai igényeit, hogy övé legyen a harmadik dimenzió is. Egy negyedik - mivel hármat, a szövőt, festőt, gra­fikust már bemutattam — Széchenyi Lenke birtoka. FRANK JÁNOS

Next