Valkó László (Stúdió Galéria, Budapest, 1977)
Valkó László grafikái nem valamilyen exkluzív érzés- és élményvilágot hirdető alkotások. Témaválasztásának spektruma nem hasonlítható a grafikában még ma is oly nagy kísértéseket árasztó egyetemes érvényű mesélgetés esetrendszeréhez. Témái azonban mégsem tolakodóan mindennapiak és szűkszavúak és nyelve — melyen bebizonyítja, hogy ezek a témák is ugyanúgy a valóság megtermelt realitásából származnak, mint a költői fabulák — a művész eredendő kíváncsiságának arra a tájára vezetnek bennünket, ahol nem a fel-, hanem a megidézés, ahol nem a poézis, hanem a tárgyilagos és sokszor szenvtelen közlés, a szociológiai hitelű megállapítás ír körül léthelyzeteket vagy ezek szegmentumait. Ezek a művek is feltölthetők fantáziával kinek-kinek intenciója szerint, de semmiképpen sem a „ráadásnak luxus” beidegződések irányából. Kicsivel több színt ezekbe a grafikákba és rögvest visszautalhatók lennének a kritikai realizmus módszerének évszázados körébe. De a bemutatott grafikák ezt a felesleges többletet nem hordozzák. Maradnak a tárgy- és cselekvésdokumentálás, valamiféle nosztalgikus adathűség közelében, szürkeséggel, lenyomatszerűséggel kommentálják magukat és így rajzolják meg a valóság egyik lehetséges profilját. Ezt a valóságot, mint kiindulási alapot, forrást és mint célt szentesítik. Eszmények csak úgy tételeződhetnek e bakancs és tubusképeken, ahogy a dolgok amúgy is magukban hordozzák a konfliktuslehetőségeket, a „dolgok” aurájában összefoglalt képzettársítások csak akkor erősíthetnek meg eszményeket, ha a konfliktusok feloldását szolgálják, vagyis ha ez az aura valóban feltölthető még emóciókkal. Ezek itt nem lehetnek exkluzív élménytartalmak, így igazából csak azok számára tárul fel egy tárgy, egy kalitkába zárt magányos bakancs humánus sugárzása, akikben még nem egészen banális a vonzódás a mindennapi kenyérhez, s akikben a nosztalgia kiterjedéseiben is összeköthető a bakancs, a krumpli és a tenyérben melengetett gabonaszem képe. A művekben a feldolgozás szenvedélyesebb rétegei mellett igen lényeges jelentést hordoz a megjelenített realitásnak egyszer görcsösen valószerű, máskor ezt a valószerűséget a „művi" irányába ellenpontozó meghatározása. Sejteti velünk ez a megidézett realitás, hogy lehetséges választásaink nem önkényes korlátozottságban következnek be, hogy a sokirányú meghatározottságban létezik még elvi és gyakorlati esély a remény számára. A szürkeség e sejtetés közege, a Valkó-féle önkorlátozással szemben emberi lényegünk szegül szembe, az emlékek és história adatok, a vallatásra megnyíló intellektus, és mindezek mélyén egy aktuálisan adott, a magány tudja csak igazán miképpen is kell(ene) elkezdeni a harcot a magány megszüntetéséért. Célja ekként a hagyományos „művészetcsinálással” nem ellenkezik: nem tesz zárójelbe morális, pszichológiai és ideológiai szándékot, célját nem önmagában keresi. Keresésének alapmotívuma: az embert semmiképpen sem lehet kitörölni a világból. Ezért is nem szünteti meg teljesen a leírás hamisítatlanul művészies jellegét, és ezért nem törekszik minden esetben mérnöki tárgyilagosságra sem. AKNAI TAMÁS művészettörténész