Asszonyi Tamás kiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1978)

A kiállításoknak nem szoktak címet adni. Ez­úttal megtehettük volna, hogy kiírjuk: MEG­BÍZÁS, mert Asszonyi Tamás munkásságának ezt az oldalát kívánja bemutatni a közönségnek. A képzőművészet területén megbízásnak nevez­zük azt a feladatot, amit egy személy, vagy tes­tület (állam, tanács, szervezet, egyház, egyesület stb.) ad a művésznek, hogy megfelelő művet ké­szítsen arra a kívánalomra, amilyent a megbízó elképzel, elvár. A feladatot, a célt, a megbízó legtöbbször alaposan részletezi és, hogy ez milyen, erre hiteles példát mutat a kiállítás fotó-doku­mentációja. Korunkban szokás, hogy a megbízást lebecsül­jük, illetve, az erre készült műveket gyanúval fogadjuk. Komoly problémák merülnek fel a meg­bízással kapcsolatban, vegyük sorra őket. 1. A megbízó lehetetlen feladatot ad a képző­művésznek azzal, hogy fogalmak garmadát kéri egy művön belül megjeleníteni, sokszor olyant is, amire még nincs se jel, se szimbólum, ugyan­akkor elvont, nem­ tárgyias megoldást eleve el­utasít. Ez a meghirdetés abszurduma. 2. Kisebb a baj akkor, amikor a megbízó „csak” a műfajtól idegen, vagy a célt nem vizuá­lis eszközökkel megközelíthető megoldást követel. Ilyenkor kompromisszum jöhetne létre, de sajnos, többnyire ez nem az esztétika plattformján alakul ki, ha mégis megvalósul. Ez a zsűri csődje, mert befolyásolási lehetősége nagy, csak ritkán érvé­nyesíti. 3. A megbízó belenyugszik a művész megoldá­sába, ami ugyan nem felel meg tulajdonképpen a célnak, de a produktum esztétikus. Megmentjük a művészetet, „csak” a társadalmi szolgálatot nem teljesítjük. 4. A művész kielégíti a megrendelő igényét maradéktalanul, de abból nem származik mű­alkotás. 5. Az ideális megfelelés ritka. Sokan azt mond­ják, hogy ez ma lehetetlen. Az utolsó jó együtt­működés Gyula pápa és Michelangelo között volt. Reméljük, nem. Asszonyi Tamás szobrász. Ez ideig öt köztéri szobrát állították fel. Kisplasztikáinak száma sem nagy, viszont készített kb. ötszáz érmet. Asszonyi Tamás tehát érmész­szobrász. Az érmek nagy ré­szét megbízásra mintázta, réste. Újabb problémát kell sorra vennünk. A képző­művészet, mint olyan, társadalmi szükséglet, né­hány műfaja viszont, mint pl. az alkalmazott grafika, érmészet stb. funkcionális szükséglet is. Nem lehet ma díjazni sportolót, bortermelőt, ve­télkedőt stb. érem nélkül, nem lehet kitüntetni tudóst, szocialista brigádot, művészt stb. kis kerek, vagy szögletes fémplasztika nélkül. Érem tehát kell. Sok kell, sok is van, s ezek között van jó is. A jók közül többet Asszonyi Tamás készített. * Műhelytárlatra készülődve a kitűnő humorú szobrásznak még az is eszébe jutott, hogy erre az időre Szentendréről egyszerűen átköltözik a Galériába és nyitástól a zárásig ott fog dolgozni. Minthogy ez megoldhatatlan, Gárdos Katalin és Szabó Mihály fotós barátai felvételeinek segítsé­gével igyekszünk bemutatni a művészt és környe­zetét, műhelyét. Nem tudjuk láttatni, csak kicsit érzékeltetni azt a szellemi és manuális tevékenységet (sokszor bizony kínlódó gyötrelmet), ami a megbízás, a feladat ötletből elképzeléssé, folytonos gondolati szűrés-adagolás, egyúttal tevékeny formaalakítás, feliratvésés során lehetőséggé, majd megvalósu­lássá kristályosodik. Érem kell és a kiállítás bizonyítja, lehet jó érmet készíteni megbízásra. Aki kapja mint díjat, kézbeveszi, nézi , s miközben tevékenységének ezt az eredményét büszkén dédelgeti, talán öntudat­lanul is, de magáévá teszi a műtárgy szépségét és igazságát is. A díj, azaz az érem, ezúton be­tölti kívánt feladatát, mert az elismerés mellett esztétikára is nevel, fejleszti a szépérzéket. Ezért kellene, hogy minden érem szép legyen (még a váltópénz is).

Next