Buhály József festőművész grafikáiból rendezett kiállítás (Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest, 1978)

BUHÁLY JÓZSEF festőművész grafikáit állította ki most, első fővárosi bemutatkozásán. A festő grafikái azonban nem másod­rangú művészeti produktumok : saját világa teljesedik ki bennük. Buhály József egy kis nyírségi faluból indult el, s mai gondolko­dásmódját is meghatározó emlékekkel töltődött fel a nehéz sor­sú, földből-földért élő emberek között. Buhály tiszteli és szereti ezeket az embereket, és érzelmi telítettségű megjelenítésükkel a nehéz sorsok, életek emlékművét építi. A művész a sokszorosító grafikai eljárások közül elsősorban a linó­metszéssel és a rézkarcolással foglalkozik. Rézkarcainak legna­gyobb hányada 1975 és 77 között keletkezett. Szinte egyetlen, de kimeríthetetlen témája valamennyinek a művész szülőföldje, a nyírségi világ. Esendő, hétköznapi emberek jelennek meg a karco­kon, s ha figura nélküli tájat ábrázol a művész, ott az embert ál­landó munkára kényszerítő, de az élethez nélkülözhetetlenül szükséges földről vall grafikáival. Az ember a kiinduló és a vég­pont egyaránt, mégpedig az az ember, aki a mindennapok harcá­ban kell, hogy megkeresse kenyerét. Nyilvánvaló, hogy a művész túllép az egyszerű jelenetezés szint­jén. Nem intelektuális elvonatkoztatás, hanem érzelmi sokrétű­ség az az irány, amelyet megvalósítani hivatott. Érzelmi túlfűtött­ségtől mégis mentesek lapjai. Az a világ, amelyet ábrázolni kíván, a maga egyszerű örömeivel, bánataival, tisztaságával nem is tud el­viselni mást, mint egy ilyen puritán hangvételt. Mentes ez az ábrá­zolás mindenféle rafinériától, mint ahogy a földhöz kötődő éle­tek sem terhesek fölösleges intellektuális feszültségektől. A Buhály ábrázolta életben ember és ember között nincs konflik­tus. Az egymással birkózás csak a munkát végző ember és a mun­kájához szükséges tárgyi eszközök között folyik. És mivel felada­tainkkal mindig magunknak kell megküzdeni, ezért Buhály figu­rái is mindig magányosak. Hiszen a művész helytállásról, feladat­­vállalásról beszél — és érzi, tudja, átélte és átéli: a végső ponton magunkra maradunk a feladattal szemben. És vállalnunk kell a magányosságot és a küzdést, mert ez jelentheti csak a közösség számára az előrehaladást. Ez a nemes etikai alapállás jellemzi a művészt: hittel hirdeti a sors­vállalás, a munka eredményességéért tett erőfeszítések szükségességét. A linómetszetek 1977-78-ban készültek, moszkvai ösztöndíjának idején. Buhály József ugyanis főiskolai tanulmányainak befejezé­se után egy évet a Szovjetunióban, a moszkvai Képzőművészeti Főiskolán töltött. Ezeken a linómetszeteken a művész már job­ban eltávolodik a reális világtól, figurái elvontabb környezetben jelennek meg. Megmarad azonban a hit és tisztelet az élet­ szenve­dett fejkendős asszonyok, zsíros-kalapos férfiak iránt. Talán arra a gondolatra jutott a művész a moszkvai fejkendőket látva: nem­csak a Nyírség, de még csak nem is a hazai föld kívánja meg a ne­héz, magányos sors­vállalásokat. A linó fekete-fehér ellentétpárjá­val nagyszerűen érzékelteti a művész a „vagy-vagy” tételét: vagy dolgozunk és érdemes élni, vagy nem vállaljuk a sors által ránk róttakat, de akkor életünket tesszük kérdőjelessé. És a művész egyértelműen állást foglal, amit bizonyít ez a kiállí­tás is: dolgozni kell és érdemes, hiszen az adódó nehézségek le­küzdhetők, ha minden esetben vállaljuk önmagunkat. Ennél többnek bizonyítására egy tárlat - véleményem szerint - nem is vállalkozhatna. Chikán Bálint

Next