Buhály József festőművész grafikáiból rendezett kiállítás (Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest, 1978)
BUHÁLY JÓZSEF festőművész grafikáit állította ki most, első fővárosi bemutatkozásán. A festő grafikái azonban nem másodrangú művészeti produktumok : saját világa teljesedik ki bennük. Buhály József egy kis nyírségi faluból indult el, s mai gondolkodásmódját is meghatározó emlékekkel töltődött fel a nehéz sorsú, földből-földért élő emberek között. Buhály tiszteli és szereti ezeket az embereket, és érzelmi telítettségű megjelenítésükkel a nehéz sorsok, életek emlékművét építi. A művész a sokszorosító grafikai eljárások közül elsősorban a linómetszéssel és a rézkarcolással foglalkozik. Rézkarcainak legnagyobb hányada 1975 és 77 között keletkezett. Szinte egyetlen, de kimeríthetetlen témája valamennyinek a művész szülőföldje, a nyírségi világ. Esendő, hétköznapi emberek jelennek meg a karcokon, s ha figura nélküli tájat ábrázol a művész, ott az embert állandó munkára kényszerítő, de az élethez nélkülözhetetlenül szükséges földről vall grafikáival. Az ember a kiinduló és a végpont egyaránt, mégpedig az az ember, aki a mindennapok harcában kell, hogy megkeresse kenyerét. Nyilvánvaló, hogy a művész túllép az egyszerű jelenetezés szintjén. Nem intelektuális elvonatkoztatás, hanem érzelmi sokrétűség az az irány, amelyet megvalósítani hivatott. Érzelmi túlfűtöttségtől mégis mentesek lapjai. Az a világ, amelyet ábrázolni kíván, a maga egyszerű örömeivel, bánataival, tisztaságával nem is tud elviselni mást, mint egy ilyen puritán hangvételt. Mentes ez az ábrázolás mindenféle rafinériától, mint ahogy a földhöz kötődő életek sem terhesek fölösleges intellektuális feszültségektől. A Buhály ábrázolta életben ember és ember között nincs konfliktus. Az egymással birkózás csak a munkát végző ember és a munkájához szükséges tárgyi eszközök között folyik. És mivel feladatainkkal mindig magunknak kell megküzdeni, ezért Buhály figurái is mindig magányosak. Hiszen a művész helytállásról, feladatvállalásról beszél — és érzi, tudja, átélte és átéli: a végső ponton magunkra maradunk a feladattal szemben. És vállalnunk kell a magányosságot és a küzdést, mert ez jelentheti csak a közösség számára az előrehaladást. Ez a nemes etikai alapállás jellemzi a művészt: hittel hirdeti a sorsvállalás, a munka eredményességéért tett erőfeszítések szükségességét. A linómetszetek 1977-78-ban készültek, moszkvai ösztöndíjának idején. Buhály József ugyanis főiskolai tanulmányainak befejezése után egy évet a Szovjetunióban, a moszkvai Képzőművészeti Főiskolán töltött. Ezeken a linómetszeteken a művész már jobban eltávolodik a reális világtól, figurái elvontabb környezetben jelennek meg. Megmarad azonban a hit és tisztelet az élet szenvedett fejkendős asszonyok, zsíros-kalapos férfiak iránt. Talán arra a gondolatra jutott a művész a moszkvai fejkendőket látva: nemcsak a Nyírség, de még csak nem is a hazai föld kívánja meg a nehéz, magányos sorsvállalásokat. A linó fekete-fehér ellentétpárjával nagyszerűen érzékelteti a művész a „vagy-vagy” tételét: vagy dolgozunk és érdemes élni, vagy nem vállaljuk a sors által ránk róttakat, de akkor életünket tesszük kérdőjelessé. És a művész egyértelműen állást foglal, amit bizonyít ez a kiállítás is: dolgozni kell és érdemes, hiszen az adódó nehézségek leküzdhetők, ha minden esetben vállaljuk önmagunkat. Ennél többnek bizonyítására egy tárlat - véleményem szerint - nem is vállalkozhatna. Chikán Bálint