Galamb Erzsébet festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1978)

Elnagyolt, szinte vázlatszerű a festése, szub­­tilis ecsetvonásai suhanóak, szerkeszt, de a konstrukciót visszaparancsolja a puha szín­foltok mögé. Nemcsak, hogy remekül rajzol ez a par excellence festő, fölényesen is. Fi­guráinak fölvetése nemcsak árulkodik anató­miai tudásáról, a szakmai ismeretek birtoka elsődleges tulajdonsága. Érzékeny művész, és nemcsak technikai fogása — például —, hogy az olajfestéket annyira hígítja, mintha akva­­rellezne; éppen ezzel az utolérhetetlen köny­­nyedségével éri el az utolsó szó —, vagyis a kész festmény — jogán a telitalálatot. Vagyis a néző maradéktalanul azt a tartalmat kapja meg a kép előtt, amit a művész adni akart. Prágában folytatta tanulmányait, aztán két évtizedig Párizsban élt. A kiállítása ezért is érdekes, mert nálunk ritka az úgynevezett franciás festő. Mai szemmel nézve — tudom — nem újdonság ez a retrospektív anyag, de az ilyen oeuvre, mint a Galamb Erzsébeté, voltaképpen hiányzó láncszeme a magyar mű­vészettörténetnek, ezért érdemes figyelni rá, sőt tanulni tőle. ,,Mit mond” — Csák Gyulát idézem - „Va­lójában szinte semmi olyant, amit az ecseten kívül más eszközzel is közölni lehetne . . .” Bár Galamb Erzsébet keveset beszél, az ő szövegében soha sincs mellébeszélés, soha­sem maszatol, kevesen tudnak ilyen tisztán festeni, világosan fogalmazni, mint ő. Ebben a festészetben az a jó, hogy a néző, a műítész nem tudja egyáltalán hova tenni ezt a festőt; egyes darabjairól el lehetne velem hitetni, hogy egy — általam nem ismert — klasszikus francia mester alkotása. A lényeg Galamb Erzsébet főműveiben: süt belőlük a tehetség. FRANK JÁNOS

Next