Grafikai hét 1978 (Képcsarnok, Budapest, 1978)
Az országos eseménykrónikában a Grafika Hetét, mint kulturális kezdeményezést a könyvnapokból ismerős szellemi elevenség légköre fogadja. Itt sem merőben új jövevényre várunk, hanem az ismert kedves arc új vonásait keressük a grafikában is a májusi találkán. A rátalálás örömét, ahogyan ez a fajta művészet az emberből — olykor önmagának is váratlanul — új esztétikai élményeket vált ki, a festészetétől s a szobrászatétól eltérőeket. Úgy tűnik, mintha valamiféle változást idézne elő látásmódunkban azáltal, ahogyan a formaképzeletünket dolgoztatja, és újfajta gondolattársítást teremt számunkra a vonal szelleme és a mű mondanivalója között. Miként kedvelt íróinkat követjük képzeletük és írásmódjuk útjain — egyre nagyobb kedvünket lelve észjárásuk sajátosságaiban —, úgy válunk fokról fokra ízlelőivé, elemzőivé a grafikának is érdekes egyéniségek képírása révén. Ez a bontakozó grafikai olvasókultúra — az irodalmihoz viszonyított rövid múltjával — meglepő folyamatossággal épült e művészeti ág harmincöt éves fejlődésére, annak formai és tartalmi gondolatmenetére, s ez részben grafikánk vonzó színvonalának, és világos, következetes útjának köszönhető. Annak, hogy korunk szellemi karakteréből, mozgatóerőiből, vívódásaiból mindig valami lényegeset, emberien igazat sikerült megragadnia, így élő történelmet tolmácsolt, nemcsak művészien és gondolkodón, de hitelesen is. Grafikánk arculata sokoldalú, majd annyiféle, ahányan alkotnak. Jeleseire várt az, hogy megváltoztassanak egy régebbi hiedelmet, azt, hogy a fekete-fehér szín önmagában csak rajznak való, és illusztrációnak őse helyett arról győzzék meg a közönséget, hogy a grafika ugyanúgy lehet falikép, mint a festmény, ha a maga eszközeivel olyan hatást ér el, amit a színes színektől várunk. Ezt csak valóban erőteljes művészegyéniségek vívhatták ki, személyes világuk mindig megújuló varázsával, eredetiségével. Közülük valók azok az ismert mesterek, és új utakon járó utódaik, kiknek az ünnepi alkalomra készült munkáit most bocsátja az egyre igényesebb közönségízlés elé a Grafikai Hét. Egyfajta, mindannyiuk művészetét ívébe foglaló közös jelleget találtunk e lapokon, azt a költői hangvételt, amelyről felismerszenek, mint egyazon szellemi éghajlat különböző gyermekei. E képi költészet idegenkedik az üres jelektől, tart a semmitmondástól, s ez a horror vacui az, ami grafikusainkat a formák önálló életén, s a velük való gyönyörködtetésen túl, a művészet mélyebb értelméről, etikájáról is faggatja... Az ember magáraeszméltetése — ez alkotói tűnődésük közvetett tartalma, ehhez keresik a hangnemet, amelyben egyéni alkatuk, gondolatkörük, érzelemviláguk és ízléskultúrájuk jellegét személyes stílusokká formálhatják. Van aki historizál, elmúlt korok művészetének atmoszférájából merít hasonlatot új tartalmak gazdagítására. Mások mondai és mesebeli alakok, események jelképébe vagy látomásaiba burkolják féltő rettegésüket: mit veszíthet az emberiség, ha utat engedve az embertelenségnek, interplanetáris álmaiból kipusztított planétánk rémképére ébred... A nosztalgia kétségtelenül művészetük egyik táplálója, de az nem a múltat siratja vissza, hanem kincseiből őriz valamit a jövő számára, neki súgja oltalmul a jelen poézisét is, mikor száraz sírással idézi tűnt kedveseink, öregjeink emlékeken átsuhanó alakját, elénk vetíti művészbarátok géniuszát, vagy pásztori csend békéjét, majd újra