Kóka Ferenc festőművész kiállítása (Gulácsy Lajos Terem, Szeged, 1978)
Akár meleg nyári alkonyatkor a szentendrei kertben ülünk, akár téli délután a műterem melletti, barátságos szobában kávézunk és legújabb munkáiról, kiállítási terveiről esik szó, a beszélgetés rendre visszakanyarodik ahhoz a nehezen megragadható kapcsolathoz, mely a műalkotási folyamatban a valóság és a képzelet között fennáll. „Bármihez kezdek, gondolataimban mindig ott munkál a valóság, a kiindulási pontot csakis ez jelenti számomra” — vallja Kóka. Ahogy azonban a kompozíció határozottabb formát ölt, a külvilág, a tárgyi valóság képeit a képzelet elemei váltják fel. Újjászületik a valóság, melyben a művész a maga sajátos kifejezési eszközeivel teremt egységes rendet. E kifejezési eszközök közül számomra festőisége, festményeinek változatos színvilága jelentette a legtöbb örömet. Még akkor is változatos, ha Kóka legtöbb festményén meghatározó szerepe a kék színnek, illetve valamelyik árnyalatának van. Ez az a szín, mely gazdag választékban tűnik elénk és képzeletünket a hozzánk közel álló alföldi táj sárgásan aranyló végtelenségén és a dunántúli dombok haragos zöld hullámzásán is túlrepíti, olykor távolabbi, de sokunk számára örvendetesen ismerős táj, a mediterránum levegőjét, tengerét idézve, olykor a belső feszültség feloldódását és a harmónia megteremtésének pillanatát érzékeltetve. A színek nemcsak a festményeken megjelenő világról, de magáról a festő érzéseiről, hangulatáról vallanak. Segítségükkel közeli és távoli vidékeket járhatunk be, de a művész ajándékaként a szemlélőnek alkalma van arra a kalandra is, melyet az időben való utazás, az emlékezés, eredendő mítoszaink újra felfedezése jelent. Akármelyik variációval is kerülünk szembe, észrevehető, hogy a hatásos színvilág teljes mértékben illeszkedik a kép egészéhez és kiemeli annak legfőbb jellegzetességét, egy sajátos emberi lényeg, a felfokozott és ellentétes érzelmek realizálódását. Ezek az érzések, valljanak akár alkotói gyötrelmekről, művészi vágyakról, személyes visszaemlékezésről, mint Kóka belső, emberi természetének, érzelmi töltöttségének kivetítései jelennek meg. Környezetében, otthonában, a műteremben, a kertben minden arról tanúskodik, vonzódik a rendhez. Mindazonáltal nem kicsinyes pedantéria, hanem önként vállalt fegyelem, etikai igényesség jellemzi, ami jól megfigyelhető abban a komponálási rendben, melyre az alkotási folyamat vázolásánál már utaltunk, és amely a művészi tudatosságnak, a kifejezési eszközök biztonságos kezelésének beszédes bizonyítéka. Ez a néhány rövid megjegyzés, melyet inkább magánlevélnek lehetne tekinteni, csak egy-két jellemző vonásra próbálta a figyelmet felhívni. Érdemesnek tűnt mégis így elidőzni most, hogy a művész alkotói érettségéről olyan közönség előtt adhat számot, mellyel mindezideig nem volt szerencséje találkozni. Szerencsés találkozást! Nyerges László