Makkai Piroska festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1978)
Barátjaként, híveként kísérve emberi útját és pályafutását, immáron évtizedektől ismerem Makkai Piroska művészetét. Őstehetség erejű jelentkezését, végtelen alázatú elhivatottság érzetét, szemérmes szorgalmát, öntépő vesztegléseit, szárnyalásait és művésszé érésének csodálatos metamorfózisában ama képességét, hogy minden formai-tartalmi átlényegülésében dadogás, habozás nélkül megtalálta a módot, amellyel kifejezheti legbensőbb önmagát. Makkai Piroska Erdélyből származik. A Zsil völgye és a Marosmente szellemi-alaki világa határozta meg önkifejező akaratát, műveinek arculatát és lehetőségeit. „Erdélyi művészet” nincs is — így talán. De van egy sajátos, hasonlíthatatlan színű és hőmérsékletű szellemi tartalom, legfeljebb csak rokonítható világlátás és életérzékelés, alig utánozható érzelmi rezonancia, egy felismerhető, mert minden mástól eltérő erdélyi megjelenítés. S e minden mástól különbözően is sajátos színt, hangot képvisel Makkai fametsző művészete. Mi jellemzi e puszpángfába, fenyődúcokba vésett fekete-fehér előadóművészetet? Az első művek „prológusában” a vonalvezetés kiforrottsága, a vonalak és formák szépsége és szépségüket megsokszorozó gondolati-érzelmi tartalom, a fekete-fehér formák, foltok, témák költészete. A fény és árnyék , árnyék és fény egymást kiegészítő, egymással pörölő és megbékélő szinkópái, rímei, ritmusai. Második korszakában a költészettel párosulva már az az erő is jelentkezik, amely a műfaj — a fametszés — dimenzióit tágítva feltár egy több dimenziójú másikat, s annak hasonlíthatatlanul bensőségesebb, harmonikusabb rendjében valamely panteista elrendezésben, súlyos örökbékében, avagy bárányfelhős nyugalomban él együtt ember, állat, kő, fa, fény, hegy, patak, mint a teremtés kiegészítő részei, nélkülözhetetlen porszemei, — általuk lesz kerek, hibátlan, hiánytalan a félelmetes hatalmú Világegyetem. Reális volt-e ez a világérzékelés? E fehér-fekete népköltészeti dallam, bartóki rezonancia? Másfél évtizede, hogy Budapestre költözésével pályafutásának is új állomására érkezik. Az erdélyi formák meghittebb, poetikusabb, mélyebb bánatú, csillogóbb örömű érzékeléséből általánosabb problémakör fókuszába lépett át, ahol a panteisztikus fametsző költészet földi vizualitássá, zenei monológgá, dramatizált gondolatisággá lényegült. A balladai szövés, lírai lejtés erőteljes foltok parlandójává, extatikus jelzések recitativójára, írásjelek angard állásává, vonalfajták vágtatásává, formák egymásba tipró, egymásba hulló hanyatlásává, — egy művész ember nagy szellemi küzdelmévé az új világegyetem kaotikus rendjének rendezéséért, abban útkereső, emberkereső, magakereső eligazodásáért. Hogy vonalainak változatlan szépségével, önmaga legbensőbb rendjével, érzelmi geometriájával az absztrakt formák kászálódó torlódásában biztosan, határozottan kimondja az Emberhez szóló, közérthető összegezést. Egy szót. Egy titkot. Egy vigaszt. Egy reményt. Amit megértünk mindannyian. Ez a művészete. UDVARY GYÖNGYVÉR