Makkai Piroska festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1978)

Barátjaként, híveként kísérve emberi útját és pá­lyafutását, immáron évtizedektől ismerem Makkai Piroska művészetét. Őstehetség erejű jelentkezését, végtelen alázatú elhivatottság érzetét, szemérmes szorgalmát, öntépő vesztegléseit, szárnyalásait és művésszé érésének csodálatos metamorfózisában ama képességét, hogy minden for­mai-tar­talmi át­­lényegülésében dadogás, habozás nélkül megtalálta a módot, amellyel kifejezheti legbensőbb önmagát. Makkai Piroska Erdélyből származik. A Zsil völ­gye és a Marosmente szellemi-alaki világa határozta meg önkifejező akaratát, műveinek arculatát és lehetőségeit. „Erdélyi művészet” nincs is — így talán. De van egy sajátos, hasonlíthatatlan színű és hőmérsékletű szellemi tartalom, legfeljebb csak rokonítható világ­látás és életérzékelés, alig utánozható érzelmi rezo­nancia, egy felismerhető, mert minden mástól eltérő erdélyi megjelenítés. S e minden mástól különbözően is sajátos színt, hangot képvisel Makkai fametsző művészete. Mi jellemzi e puszpángfába, fenyődúcokba vésett fekete-fehér előadóművészetet? Az első művek „prológusában” a vonalvezetés kiforrottsága, a vonalak és formák szépsége és szépségüket megsokszorozó gondolati-érzelmi tarta­lom, a fekete-fehér formák, foltok, témák költészete. A fény és árnyék , árnyék és fény egymást ki­egészítő, egymással pörölő és megbékélő szinkópái, rímei, ritmusai. Második korszakában a költészettel párosulva már az az erő is jelentkezik, amely a műfaj — a fametszés — dimenzióit tágítva feltár egy több di­menziójú másikat, s annak hasonlíthatatlanul benső­ségesebb, harmonikusabb rendjében valamely pan­teista elrendezésben, súlyos örökbékében, avagy bárányfelhős nyugalomban él együtt ember, állat, kő, fa, fény, hegy, patak, mint a teremtés kiegészítő részei, nélkülözhetetlen porszemei, — általuk lesz kerek, hibátlan, hiánytalan a félelmetes hatalmú Világegyetem. Reális volt-e ez a világ­érzékelés? E fehér-fekete népköltészeti dallam, bartóki rezonan­cia? Másfél évtizede, hogy Budapestre költözésével pályafutásának is új állomására érkezik. Az erdélyi formák meghittebb, poetikusabb, mélyebb bánatú, csillogóbb örömű érzékeléséből általánosabb problé­makör fókuszába lépett át, ahol a panteisztikus fametsző költészet földi vizualitássá, zenei monológ­gá, dramatizált gondolatisággá lényegült. A balladai szövés, lírai lejtés erőteljes foltok parlandójává, extatikus jelzések recitativójára, írásjelek angard állásává, vonalfajták vágtatásává, formák egymás­­ba tipró, egymásba hulló hanyatlásává, — egy mű­vész ember nagy szellemi küzdelmévé az új világ­­egyetem kaotikus rendjének rendezéséért, abban útkereső, emberkereső, magakereső eligazodásáért. Hogy vonalainak változatlan szépségével, önmaga legbensőbb rendjével, érzelmi geometriájával az absztrakt formák kászálódó torlódásában biztosan, határozottan kimondja az Emberhez szóló, közért­hető összegezést. Egy szót. Egy titkot. Egy vigaszt. Egy reményt. Amit megértünk mindannyian. Ez a művészete. UDVARY GYÖNGYVÉR

Next