Mokri Mészáros Dezső 1881-1970 (Miskolci Herman Ottó Múzeum Képtára, 1978)
A miskolci képzőművészet történetében érdekes színfoltként jelentkezik az izgalmas személyiségű Mokki Mészáros Dezső művészete. 1881-ben született Sajóecsegen, református tanító családból. Szülei erős nyomására elvégzi a magyaróvári mezőgazdasági akadémiát. Ezután kezd el festeni, gyakornok évei alatt, Muhi pusztán. A gyermekkor erősen ható élményvilága, párosulva nyugtalan, kalandvágyó természetével kizökkenti induló pályájáról. 1908-tól kezdődik fantasztikus vagabund élete: kisebb megszakításokkal 1908-tól 1914-ig járja a világot. A sorsra bízva magát először Olaszországba megy, Nápolyban, majd Capri szigetén próbál szerencsét néhány lírával zsebében. A szigeten hosszabb ideig tartózkodik, itt találkozik Gorkijjal is, és az orosz politikai menekültek csoportjával. Franciaország, Anglia, Belgium, Svájc, Spanyolország, Tunisz, Egyiptom, Ceylon váltja egymást útja során. Indiában hosszabb ideig tartózkodik a világháború kitörésekor innen tér vissza Budapestre, majd Miskolcra. Utazásai során is fest. Párizsban két galériában is kiállít (1912), a következő évben képei Finnországban és Új-Zélandban is szerepelnek. 1918-tól 1924-ig nem fest, gazdálkodásból tartja fenn magát. Válságos életszakaszának végét jelenti házasságkötése Bódogh Erzsébettel, akivel később Itáliába és Törökországba tesz utazásokat. Ettől kezdve rendszeresen állít ki a Spirituális Művészekkel, később a Magyar Képírókkal a Nemzeti Szalonban. 1930-ban és 1931-ben nagyobb anyagot mutat be a Tamás Galériában, 1934-ben „Szépművészeti kiállítások” helyiségében. Ekkor költözik a fővárosba, ahonnan 1948-ban tér vissza feleségével Miskolcra. Itt egy fazekassal társulva falikerámiát készít. Előrehaladott kora és egyre súlyosbodó szembaja arra kényszeríti, hogy 1960 körül minden művészi tevékenységgel felhagyjon. Súlyosan nehéz körülmények között él 1970-ben bekövetkezett haláláig. „. .. mivel sehol és senkitől nem tanultam, nehéz volt a művészet területén utat törnöm a magam módja szerint”— írja feljegyzéseiben. Az autodidakta művész, aki egyben amatőr régész, zoológus és orientalista, kutatásainak területéről vett fantasztikus témákat festette meg képein. A górcsővel még fiatalon, tanulmányai során ismerkedik meg. Az ekkor szerzett élmények, melyek a mikrovilágot tárják elé, erősen befolyásolják képzeletvilágát és sodorják a fantasztikum felé. A távoli bolygók soha nem látott tájain, a talajból furcsa zsurlótestű, emberfejű lények nőnek ki. Lepkék, torz koponyák jelennek meg ezeken a képein szürreális zsúfoltságban, dekoratív rajzosságukkal akaratlanul is a „grand art” szecessziós áramához csatlakozva. Ezen művei az „Élet idegen planétán” és a „Misztérium” sorozatában jelennek meg. E sorozat mellett a másik nagy csoportját oeuvre-jének az Ősvilággal és az egzotikummal foglalkozó művei adják. Ezeket az utazásain szerzett élmények inspirálják, melyek legtöbbje a jellegzetesen naiv kompozíciós séma szerint épül fel. Az Ősvilág kompozícióinak élményanyagát a ceyloni tartózkodás adja. „Nem bírtam a természetet hűséges valóságában lefesteni, mindig az ősemberek, a mammutok kora jutott az eszembe. Tehát festettem az elefántok helyett mammutokat, bennszülöttek helyett kőkorszaki ősembereket.” Ezen dolgok felelevenítésében, fantáziája szülte elképzeléseiben segítik és hatnak rá a Miskolc környéki csontleletek és saját prehisztorikus kollekciójának darabjai. A konkrét ősrégészeti leletek formavilágát, a misztikus hajlandóságával ötvözött fantáziája fogja össze naiv bájú életképekké. Szobrai is fantáziaszülemények és valós állatok gyermekien egyszerű mintázatai. A magyar szobrászok közül kevesen jutottak ilyen közel a primitív népek plasztikájának lényegéhez. A legrangosabb darabok megszületésébe a művész erős keleti orientációja is belejátszik. Az emberarcú, oroszlánlábú, fedeles „szkíta köcsögök”, reliefszerűen megmintázott kerámiatálak és edények ugyanerről az eszmevilágról tanúskodnak. A másik tényező, amely meghatározza művészetének alakulását, a magyar népművészet gyökereinek keresése. Mokki Mészáros festészetében már az 1910-es években megjelennek a magyaros elemek, de nemcsak ornamentika formájában, hanem a hazai táj jellegzetes megelevenítésében. Itt lehet rokonságot, kapcsolatot találni a magyar parasztfestőkkel. Vízfestményein, rajzain, falitányérjain megelevenednek a sajóecsegi gyermekévek emlékképei, a falusi emberek közt töltött idő eseményei, és valami utánozhatatlan tisztasággal, szinte hihetetlen dekoratív feszültséggel szerveződnek képekké. Ezeken a művein a nyersen, csiszolatlanul megmutatkozó kifejezési kényszer, az ábrázolás primitív bája a népművészet alkotásainak szellemével rokon, annak ellenére, hogy alkotási módszere forrását tekintve már eltér a népművészet kifejezési formájától. „Nem könnyű dolog kipreparálni az emberből és érintetlen hamvában tanulmányozni az ősi kezdetleges tulajdonságokat” - írja Lyka Károly. Mindvégig ez a gondolat kísért Makki Mészáros Dezső művészetének elemzésekor is, és legtöbbször az ember úgy érzi, meg kell szabadulnia a vizuális konvenciók adta gátlásoktól, hogy értékelni tudja azt az erős, különös hatást, amelyet művei sugároznak. A miskolci Herman Ottó Múzeum Képtára most egy emlékkiállítás keretén belül ad áttekintést művészetéről, mely további fontos lépés életművének méltó helyre kerülésében. DOBRIK ISTVÁN