Mokri Mészáros Dezső 1881-1970 (Miskolci Herman Ottó Múzeum Képtára, 1978)

A miskolci képzőművészet történetében érdekes szín­foltként jelentkezik az izgalmas személyiségű Mokki Mé­száros Dezső művészete. 1881-ben született Sajóecsegen, református tanító családból. Szülei erős nyomására el­végzi a magyaróvári mezőgazdasági akadémiát. Ezután kezd el festeni, gyakornok évei alatt, Muhi pusztán. A gyermekkor erősen ható élményvilága, párosulva nyug­talan, kalandvágyó természetével kizökkenti induló pályájáról. 1908-tól kezdődik fantasztikus vagabund élete: kisebb megszakításokkal 1908-tól 1914-ig járja a világot. A sorsra bízva magát először Olaszországba megy, Nápolyban, majd Capri szigetén próbál szerencsét néhány lírával zsebében. A szigeten hosszabb ideig tar­tózkodik, itt találkozik Gorkijjal is, és az orosz politikai menekültek csoportjával. Franciaország, Anglia, Belgium, Svájc, Spanyolország, Tunisz, Egyiptom, Cey­lon váltja egymást útja során. Indiában hosszabb ideig tartózkodik a világháború kitörésekor innen tér vissza Budapestre, majd Miskolcra. Utazásai során is fest. Pá­rizsban két galériában is kiállít (1912), a következő év­ben képei Finnországban és Új-Zélandban is szerepelnek. 1918-tól 1924-ig nem fest, gazdálkodásból tartja fenn magát. Válságos életszakaszának végét jelenti házasság­­kötése Bódogh Erzsébettel, akivel később Itáliába és Törökországba tesz utazásokat. Ettől kezdve rendszere­sen állít ki a Spirituális Művészekkel, később a Magyar Képírókkal a Nemzeti Szalonban. 1930-ban és 1931-ben nagyobb anyagot mutat be a Tamás Galériában, 1934-ben „Szépművészeti kiállítások” helyiségében. Ekkor költözik a fővárosba, ahonnan 1948-ban tér vissza feleségével Miskolcra. Itt egy fazekassal társulva falikerá­miát készít. Előrehaladott kora és egyre súlyosbodó szembaja arra kényszeríti, hogy 1960 körül minden mű­vészi tevékenységgel felhagyjon. Súlyosan nehéz körül­mények között él 1970-ben bekövetkezett haláláig. „. .. mivel sehol és senkitől nem tanultam, nehéz volt a művészet területén utat törnöm a magam módja sze­rint”— írja feljegyzéseiben. Az autodidakta művész, aki egyben amatőr régész, zoológus és orientalista, kutatásai­nak területéről vett fantasztikus témákat festette meg képein. A górcsővel még fiatalon, tanulmányai során ismerkedik meg. Az ekkor szerzett élmények, melyek a mikro­világot tárják elé, erősen befolyásolják képzelet­világát és sodorják a fantasztikum felé. A távoli bolygók soha nem látott tájain, a talajból furcsa zsurlótestű, em­berfejű lények nőnek ki. Lepkék, torz koponyák jelen­nek meg ezeken a képein szürreális zsúfoltságban, deko­ratív rajzosságukkal akaratlanul is a „grand art” sze­cessziós áramához csatlakozva. Ezen művei az „Élet idegen planétán” és a „Misztérium” sorozatában jelennek meg. E sorozat mellett a másik nagy csoportját oeuvre-jé­­nek az Ősvilággal és az egzotikummal foglalkozó művei adják. Ezeket az utazásain szerzett élmények inspirálják, melyek legtöbbje a jellegzetesen naiv kompozíciós séma szerint épül fel. Az Ősvilág­ kompozícióinak élményanyagát a ceyloni tartózkodás adja. „Nem bírtam a természetet hűséges valóságában lefesteni, mindig az ősemberek, a mammu­­tok kora jutott az eszembe. Tehát festettem az elefántok helyett mammutokat, bennszülöttek helyett kőkorszaki ősembereket.” Ezen dolgok felelevenítésében, fantáziája szülte elképzeléseiben segítik és hatnak rá a Miskolc kör­nyéki csontleletek és saját prehisztorikus kollekciójának darabjai. A konkrét ősrégészeti leletek formavilágát, a misztikus hajlandóságával ötvözött fantáziája fogja össze naiv bájú életképekké. Szobrai is fantáziaszülemények és valós állatok gyer­mekien egyszerű mintázatai. A magyar szobrászok közül kevesen jutottak ilyen közel a primitív népek plasztikájá­nak lényegéhez. A legrangosabb darabok megszületésébe a művész erős keleti orientációja is belejátszik. Az em­berarcú, oroszlánlábú, fedeles „szkíta köcsögök”, relief­­szerűen megmintázott kerámiatálak és edények ugyan­erről az eszmevilágról tanúskodnak. A másik tényező, amely meghatározza művészetének alakulását, a magyar népművészet gyökereinek keresése. Mokki Mészáros festészetében már az 1910-es években megjelennek a magyaros elemek, de nemcsak ornamen­tika formájában, hanem a hazai táj jellegzetes megeleve­­nítésében. Itt lehet rokonságot, kapcsolatot találni a magyar parasztfestőkkel. Vízfestményein, rajzain, falitá­nyérjain megelevenednek a sajóecsegi gyermekévek emlékképei, a falusi emberek közt töltött idő eseményei, és valami utánozhatatlan tisztasággal, szinte hihetetlen dekoratív feszültséggel szerveződnek képekké. Ezeken a művein a nyersen, csiszolatlanul megmutatkozó kifeje­zési kényszer, az ábrázolás primitív bája a népművészet alkotásainak szellemével rokon, annak ellenére, hogy alkotási módszere forrását tekintve már eltér a népművé­szet kifejezési formájától. „Nem könnyű dolog kiprepa­rálni az emberből és érintetlen hamvában tanulmányozni az ősi kezdetleges tulajdonságokat” - írja Lyka Károly. Mindvégig ez a gondolat kísért Makki Mészáros Dezső művészetének elemzésekor is, és legtöbbször az ember úgy érzi, meg kell szabadulnia a vizuális konvenciók adta gátlásoktól, hogy értékelni tudja azt az erős, különös hatást, amelyet művei sugároznak. A miskolci Herman Ottó Múzeum Képtára most egy emlékkiállítás keretén belül ad áttekintést művészetéről, mely további fontos lépés életművének méltó helyre kerülésében. DOBRIK ISTVÁN

Next