Plakátok Válogatás Szilvásy Nándor munkáiból (Műcsarnok, Budapest, 1978)
Közhely: a plakát, amely nem kelleti magát, nem hívja fel magára a figyelmet, szerény, tartózkodó, csendes, sőt halkszavú (intim enteriőrben persze lehet akár szemérmes is) nos, az ilyen plakát nem éri el a célját. Ez a művészet tehát par excellance exhibicionista, ami természetesen nem bűne, de erénye a műfajnak. Talán szerencsés lesz, meg hát remélem tanulságos is, ha Szilvásy Nándor kompozícióiról szólván ezúttal csak egyetlen falragaszát ragadom ki — igaz avval egy nagy nemzetközi kiállításon, pályázaton rangos első díjat nyert — mert úgy vélem, azt elemzeve nemcsak Szilvásy alkotó módszerére, de talán egy műfaj műhelytitkaira is fényt deríthetünk. A VI. Magyar Plakátkiállítás falragaszáról essék hát szó. A képfelület felső mezejébe szálkás, grafitszürke, ujjnyi vastag kontúrba foglalt poposan fogalmazott felhőket komponál. Tubuskék sík felület, ez az ég. Ezt a kék felületet hasítja fel, lyuggatja át a felhők fehérje. Az előtér rálátásos, rövidülésben sztráda-sáv szaggatott jelzéssel. Itt tehát előzni lehet. Ám ezen a szürke vonalkázott autósávon egyetlen jármű sem látható. Viszont látható egy torlasz, egy akadály, ami a közlekedést, az autók tovavonulását megakadályozza, stoppot jelez. Majd látni fogjuk, hogy Szilvásy plakátjának éppen ez a határozott, agresszív, szinte sokkoló stopp-effektus a fő érdeme. Ugyanis — lehet ezt elégszer ismételni?! — olyan plakát, amely az utcán járó, közlekedő emberre nem tud ilyen stopphatást gyakorolni (szakzsargonban blick-fang), az lehet ugyan megejtően artisztikus, bravúrosan megrajzolt vagy fotózott, de végül is sziszifuszi erőlködés marad. A képmező központi képeleme Szilvásy bravúros grafikai gegje a homo placatus, a plakátember, bizarr groteszk, Hieronymus Bosch apokaliptikus ember-szörny teremtményeihez hasonlóan formált lény, akinek a nyakából, vagy ha tetszik a lábszárából (ez is, az is lehet) alul a lába, fölül a feje nő ki. És az egész „torz” morbid teremtmény egy ,,P”-betűt formáz. Azaz a plakát szó piktogrammos betűjelét. Aztán ez a homo placatus teli torokkal üvölt (teljesen ép, zárt fogsora van, lelkem reá, még egy plomba sincs benne). Szóval ez a lény nem beszél, nem is kiabál, de üvölt. Nemde egy mai, ízig-vérig modern képzőművészeti műfaj legmarkánsabb, legkarakteresebb tulajdonságát sikerült Szilvásynak egyetlen tömör, drasztikus, szándékosan nyers, goromba képi jellé sűríteni. Én akár a műfaj emblémájaként is el tudnám képzelni. Szilvásy kompozíciója a szó tradicionális értelmében nem hogy szép (tud azért ő ilyeneket is csinálni), de határozottan csúnya, sőt rút a maga abszurd, bizarr, kimérás szörnyszerűségével szinte sokkoló. Dehát éppen ez volt Szilvásy szándéka! A műfaj igazi telitalálata! Lautrec, Cheret, e művészet klasszikusainak már ereklyeként őrzött kegyeletes darabjaira gondolva (csak ma olyan nagyon illedelmesek, a maguk korában nem voltak azok), a Szilvásy plakátja vizuális botrány. Csakhogy éppen ez is a műfaji kellék, vagy adott esetben az lehet. A képmező alsó felét az autósáv peremvonalának perspektivikus rajzával térbe helyezi, ez látszólag a semmibe torkollik, úgy érezzük a homo placatusnak csak egy lépést kellene hátrálnia és valamiféle feneketlen szakadékba zuhanna. Szilvásy igen szellemesen, Chirico, Carra, a peinture metaphisique receptje szerint egy sík képelemet (az ég kékjét) szervezi egybe a képmező alsó felének plasztikus terével. Szilvásy — mint láttuk az elemzett példán — bátran, sőt aggálytalanul bevonja eszköztárába a modern művészet eredményeit — elemzett példánkban például a popot, szürreált, a metafizikus festészet komponálási fogásait, ha ezt a feladat úgy kívánja, gátlástalanul hátat fordít az akadémikus szépészeti szabályoknak, etikettnek, ha úgy látja, így, ilyen módon sikerült kompozíciója szuggesztivitását, mondandója stopp-effektusát magas fordulatszámúra fokoznia. Hozzászoktunk, szerte a világból szobrászok, festők, grafikusok, textilesek, keramikusok stb. hoznak jelentős kiállításokról. Biennálékról, pályázatokról kortárs művészetünk rangját öregbítő díjakat. Mégis engedtessék meg, hogy a The Universal Language of Posters Melbourne-ben bemutatott kiállításának szereplői közül néhánynak a nevét a „vert mezőnyből” ideírjam. (A lista korántsem teljes.) Tehát: Hans Erin, Herbert Leupin, Nathan, Jan Lenica, W. Gorka, Ikko Tanaka és még öt jeles japán grafikus, Baumeister, Gustav Klimt, Yves Klein, Paolozzi. Nem folytatom. A színlap önmagáért beszél. A „plakát” szót — német, holland, provanszi eredetű —a világ minden táján megértik. A nyelvét is. Ezt a nyelvet Szilvásy Nándor színesen, érdekesen, — sajátos, eredeti, csak reá jellemző grafikai akcentussal beszélt. Szamosi Ferenc