Román György (Műcsarnok, Budapest, 1978)

N­éhány héttel a németek bevonulása előtt, 1944 februárjában az Alkotás Művészházban kiállításom volt, Hrabéczy Ernővel együtt. Munkásságomról Elek Artur, korának neves kritikusa, a Nyugat főmunkatársa nem sokkal tragikus halálának előtte többek között a következőket írta: „Román György minden ízében eredeti tehetség, még olyan munkáin is, melyekben erejét felülmúló feladatokra vállalkozik. Annyira az élmény tárgyi tartalma a fontos neki, hogy festői kialakítását el-elhanyagolja. Ez magyarázza meg legfőbb festményének primitív hatását. Olyan képek jelennek meg fantáziájában, amelyet meg­győzően láthatóvá tenni csak nagy mesterségbeli tudással lehetne. Viszont valószínű, hogy azzal az ábrázolással elvesztené élmény­­szerűségét, vagyis azt, ami megragadó benne. Szinte a gyermek önkéntelenségével és merészségével kísérli meg Román György megábrázolhatatlannak ábrázolását... A fantasztikus elbeszélések egyik legnagyobb mesterének, a német E. T. A. Hoffmannak kép­zeletjárására emlékeztetnek ezek a képek. Fantasztikusak, de van bennük valami nyomasztó is, bizonyára az, ami az eredeti élmény­ben fájdalmas volt...” Művészetem alapjának, elemezve önmagamat, elsősorban nagyfokú lelki és ebből kiinduló idegi érzékenységemet tartom. Ennek pszichológiai elemzése, mint általában annak, hogy mi az élmény voltaképpen, mi indítja el, miféle utakat és miért tesz meg, másféle területre tartozik. Saját élménykészségem jellegéről, tisztára az önmegfigyelés alapján írhatom, hogy tárgyakat, tájakat, történése­ket stb. is tartalmaz. Hogy visszatérjek Elek Artur kritikájának egyes kitételeire, vagyis: ábrázolni az ábrázolhatatlant. A kifejezhetetlen hosszú gyakorlat és elmélkedés után megszűnik kifejezhetetlenné válni. Csakhogy ehhez a folyamathoz idő kell, egy munkával és gondolkodással átküzdött emberélet. Évtizedek telhetnek, és legtöbbször telnek is bele, míg a megfoghatatlan, a kifejezhetetlen légkör és hangulat, és annak elindítói, a belső világ látnivalói olyannyira megszokottá, ismerőssé válnak a művész számára, akár a mindennapi környezete. Sőt, az utóbbi is részesévé válik ennek a légkörnek, vagyis belső világnak. (Természetesen, csak abban az esetben, ha lelki meg­­kopás, modorosság nem járul hozzá a folyamathoz.) Ismétlem, ehhez a munkában és a szemléletben eltöltött évtizedek kellenek. Legalábbis a magamfajta művésznél (hogy saját szerény szemé­lyemről ne feledkezzem meg), akinél a látottakból esetleg bármily csekélység legyen is az, sokszor vizuális történés, úgy is mondhat­nám, dráma indul útnak. Mármint a kompozitőrnél. Az is egy módja a kiforrásnak. A kiforrott művész végül is egyszerű emberré válik. Bár érdekesebbek, izgalmasabbak a forrongás, a keresés évei, de csak akkor, ha a kiforrottság nyugalma kész művek formá­jában követi nyomon. A művész nem feltaláló! Ezt sokszor, sok helyen hangoztattam, és nem győzöm újból és újból hangsúlyozni. Az élményt, legyen az tudattalan vagy tudatos, nem lehet mással helyettesíteni. Nem lehet helyettesíteni az érzékenységet, a reagálás képességét ötletességgel. A közönyön nem változtat az ötletesség és a trükk! A találékony­ság, természetesen, a művésznek nevezhető művész munkásságából sem maradhat el, hiszen az élményt végeredményként művé kell alakítani, és a megoldásnak, a festői és technikai megoldásnak esetenként meg kell találnia a módját, de az abból a felfogásból született mű, hogy vajon micsoda újat, micsoda megdöbbentőt alkothatnék, a megértő és megértő szemében viszolygó, azt is mondhatnám, bűzös művet eredményezhet. A megértést, a megértést ebben a rövid írásban hiábavaló volna analizálni. Két teljesen egyforma agyvelejű emberi lény épp úgy nincs a világon, mint ahogyan két egyforma falevél sincs. Mégis akadnak, akik a művész munkáinak szemlélésénél megközelítik a megértést. Ha másként nem, abban a formában, hogy egyesek, boldogan, szívesen szemlélik egyes művészek alkotásait. Kik közül kerülnek ki, ha nem is mind, de nagyrészt ezek? Hol találtam én ilyen megértő lelkeket? A fiatalok között, akik már gyermek­korukban rajzolgattak vagy festettek. A mai fiataloknál; sokszor már abban a korban, midőn a gyermekkor mezsgyéjét is alig lépték túl. Elek Artur és mások is gyakorta emlegetik munkásságommal kap­csolatban a gyermekességet. Ez könnyen megérthető. A művész (ezt magamra is értem), ha gyakorlati szempontból nem is, sok tekintetben mindig gyermek marad. Ezt köznapi nyelven úgy szoktam mondani: a művész nem lókupec. Csakhogy ahhoz, hogy a gyermekkor produktumai tudatossá, kifejezhetővé, annyira amennyire megérthetővé váljanak, hogy „megábrázolhatatlan meg­­ábrázolása” valóra váljék, vagy legalábbis megközelítse, idő, küzdelem, egyénenkénti kiforrottság szükséges. A fantázia fejlő­déséhez is, a tudás fejlődéséhez is. Soha nem törődtem stílussal, avval, hogy kifejezésmódom egyéni legyen. Miután azonban munkáim ugyanannak az agynak termékei, ugyanaz a kéz is hozta létre őket, kialakult valami, amit, ha stílusnak nem is, de egyéni előadásmódnak lehet nevezni. Éppen ezért nem lehetnek követőim. Nem csinálhatok iskolát. Fantáziámat nem utánozhatja senki, stílusom meg nem jelentékeny. Ha fiatal művészekkel beszélgetnék, mint ahogy az elég ritkán fordul elő, csak egyes gyakorlati tanácsokat tudnék nekik adni. Mint például hogyan vehetnek erőt a fáradtságon, a csüggedésen, az önbizalom csökkenésén, vagy utóbbinak az ellenkezőjén. És főként, hogy kerüljék az italt: az ital inspirációja hamis inspiráció, az ital hatásának elmúltával kiábrándulással végződik. Amíg a kifejezhetetlen konkrét, otthonos légkörré fejlődött, amíg azt úgy ahogy elő is tudtam adni, előrehaladott koromig tartott. Alig értem, kezdő időszakomban hogyan mertem e sejthetetlen végű, hosszú útnak nekivágni. Hiszen akkor ügyetlen is voltam, fantáziám is fejletlen. De sejtettem, éreztem már akkor, hogy hosszú távon futok és van erőm. Ezt éreztem életem legnehezebb időszakaiban is. Ez a gondolat, az, hogy érdemes dolgoznom, ez tartotta bennem a lelket, amikor hasonfekve, bújkáló egérkéhez hasonlatosan, lyukakban lapulva, a halál elől leskelődtem kifelé, tisztul-e már a láthatár. Akkor is festeni akartam.

Next