Simon Ferenc (Hatvani Galéria, 1978)

hatvani galéria Művelődési Központ, Horváth Mihály út 10. Simon Ferenc szobrászművész kiállítása A tárlatot 1978. január 22-én, vasárnap délelőtt fél 12 órakor megnyitja KIRÁLY RÓBERT szobrászművész Közreműködnek a hatvani Állami Zeneiskola tanárai A kiállítás nyitva : 1978. január 22-től február 5-ig, hétfő kivételével naponta 10 és 18 óra között alán ebből az ember iránti tiszteletből fakad az a vonása, hogy idegen tőle nemcsak a tudatos művészi torzítás, de még a mosolyogtató groteszkség is. Más oldalról inkább a nemes pátoszt érezzük különösen akkor, ha az önmagán felülemelkedni tudó embert ábrázolja, összességében mégis a természetes környe­zetében élő, munkálkodó ember áll hozzá legközelebb. Ezért nem keresi a meghök­kentő helyzeteket. Sokkal inkább megragadja a kaszáló vagy a villájára támaszkodó férfi, a madarat melengető fiú, a kuporgó, ülő, vagy fekvő női test, a fésülködés vagy fürdés épp annyira nőies, mint amennyire intim pillanata. Humánumával mélységesen rokon az a meleg líraiság, amely legtöbb alkotásáról árad. Különösen lemezdomborításai, nyírásai keltik bennem a költészet varázsát. E gyönyörű lírdiság sugárzik aktjairól is. Szobrász mintaképei hatásának szokták tulajdonítani valósághűségét, a női formák lágy vonalú, kecsesen ívelő szobrászi megfogalmazását. Én azonban legalább annyira egyéniségéhez tartozónak érzem, mint amennyire annak tulajdonítom mindig továbbgondolkodásra késztető jelkép­rendszerét. Vessünk csak néhány pillantást a Homini quaerenti-re, az Egyedül-re vagy éppen a Küzdelem-re — amelyen egyébként a madáchi „Ember küzdj . . ." örök érvényű gondolatnak testet öltését érzem —, s mindjárt érzékelhetővé válik az iménti megjegyzés. E­z a belülről fakadó, még a nyugodt formákban is ott feszülő szimbolikus szólni akarás jellemzi a Szolnokon élő, munkálkodó művész monumentális emlékmű­terveit is. Mintha valami belső kényszer hajtaná elképzeléseinek nagy hatású tér­formákban történő megvalósítására. Mindig megragad ezekben a kifejezés küzdelme, a lírai én és a megrendelő objektív igénye közötti szükségszerű konfliktus talán nem is mindig hibátlanul sikerült, de a szenvedés és szenvedély izzását akkor is tükröző feloldása. A szobrászművész számára elkerülhetetlen ütközés oldódása szemmel lát­hatóan könnyebben megy végbe a művész alkotó képzeletében a plakettek és érmek világában. Ezt bizonyítják a tárlaton látható bronzöntvények is. Simon Ferenc művészi világától nem idegen persze egyetlen formálható anyag sem. Szereti a természetes anyagokat: a faragható fát, a robusztus követ, a kényes márványt, de talán legszívesebben a hajlékony vörösréz lemezzel foglalatoskodik. Olykor kapcsolja is a különböző, de mégis valamilyen belső összefüggésben levő anyagokat. Szeme rányílhatott két ovális alakú kavicsra, amelyet évmilliók százai csi­szoltak simára. S a két kavics forgatása közben megfogan a művész agyában két kis ezüstfigura, s egy fémszál közbeiktatásával az anyag minden csorbulása nélkül a világ végtelenségét, az anyag örökkévalóságát s benne az emberi létezés apróságát bemutató kompozíció. S mennyi mindent sugall még e látszólag értelmetlen küzde­lem! Többek között azt is, bármily parányi az ember, mégis ő formálja a végtelen világot, s hajtja lormába a természet erőit. S­okáig elmélkedhetnék még Simon Ferenc alkotásairól, hiszen szépséges és mindig karakterisztikus portréiról jószerével nem is beszéltem. De joggal vélhetem, hogy a magamfajta jó szándékú műbarát magyarázkodásánál némaságukkal is sokkal többet mondanak a szobrok. Különösen, ha nemcsak látóidegeinket vesszük igénybe meg-megállva egy-egy alkotás előtt abban a Hatvani Galériában, amelynek tavalyi első portré-biennáléján is letette névjegyét a művész. SZUROMI ERNŐ S­imon Ferenc ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely már férfifejjel, szenvedő alany­ként élte át a második világháború borzalmait. Nyilván nem véletlen, hogy a háború diszharmóniája, embertelensége benne csak erősítette az eredendően is meglevő harmónia utáni vágyat, s e harmónia rombolója és teremtője: az ember iránti belső és olthatatlan kíváncsiságot. Annak feltárására való törekvést, mit rejte­nek a külső formák, milyen belső izzást vagy gondolattartalmat takarnak az emberi arc vonásai? Látta lángban állni azt a pannon tájat, amelyből maga is vétetett, ahová rokoni szálak, gyermekkori élmények kötötték, s ahová ma is szívesen visszatér pihenésre, feltöltődésre, egy-egy olyan kompozíció megformálására vagy éppen kidolgozására, amelyhez e derűs, békét sugárzó Balaton-felvidéki táj adja az ihletet. Alkotásainak eszmei tartalmában talán ezért találjuk meg mindig szinte kitapinthatóan a béke, a testi-lelki béke jegyeit. Simon Ferenc maga küzdötte föl magát a főiskoláig, annak elvégzéséig, önmaga élte át annak a küzdelemnek minden emésztő fájdalmát, felemelő szépségét, amely a bennünk rejlő nemesebb rész kiteljesedéséhez vezet. Ezért is árad műveiről az em­beri küzdésnek a tisztelete, e nemes humánumnak művészi megnyilatkozása. Mintha Gorkij szavainak mélyebb értelme szólna hozzánk kisplasztikáiról éppúgy, mint nagy­méretű köztéri szobrairól: „Ember, ez a szó büszkén hangzik!" .

Next