Somogyi-Soma László festőművész kiállítása (Aba-Novák Terem, Szolnok, 1978)
ÖREG TEMETŐ volt egy öregapó, volt neki volt neki kilenc szép szál fia, a testéből sarjadozott szép szál kilenc fia... A szarvassá változott fiúk balladájának bartóki megjelenítése a felnövő, saját életét kezdő nemzedék útra indulásának himnusza. De minden születő új, egyben a régi egy részének halála is. Somogyi-Soma László Cantata profana fogalmazásának középpontjában a hegyvölgyön száguldó, csak forrásból ivó, otthonukba többé meg nem térő szarvasfiúk apja áll. Az őket szép szókkal hívó, teli serleggel váró öreg, ezeréves magárahagyottságával. Szemében útja végének riadt tudása, körötte szarvasfiainak felsejlő agancsai a magateremtette sokágú élet ágboga. Ars poetica ez a kép, vallomás a festőművész érzékenységének terrénumáról. Mert ecsetjét elsődlegesen mindig a valamilyen módon vesztes, a mindig jelenlévő áldozat drámája vezérli. A kép gondolat kihordásakor eggyé válik képével, saját kéreg alá fúródott sérelmeivel, érdemtelenül kapott sebeivel táplálva művét. Végül maga áll Cantátája tengelyében, feszül meg emberkrisztusként Korpuszán, az ő végigélt zuhanása a Halott madár. Egy-egy katartikus súlyú teremtés után a festő fantáziája különös tájakon pihen. Madarakkal röppen vakító magasra köd-kék ég felé, lebeg zizegő náddal álomfekete nap alatt, s nyújtózik csonkolt fákkal, levéltelen ágakkal. Örömmel időt alkotó képzelete kedvelt tárgyainál is. Egy ingaóra részleténél, nyitott könyv lapjánál, kedves kerámiáinál. Megragadja a fehér csipke mívessége, körül lehelve vele ikon-Madonnáját varázsolja képpé. Leköti figyelmét a nagymama arcának pókháló finomsága, ahogy kis fehér kontyával, ünnepi ruhájában, ölében nyugvó, összekulcsolt kezeivel az idő fehér falai közé szorulva mozdulatlanul vár. Bűvöli a plasztika is, a fehér papíron teremtő fehér vonal lehetősége is. Atavisztikus szeretettel és türelemmel formálja maga körül közvetlen világát, régi órák újraélesztett szerkezeteit, lágyívű hangszereket, bútorokat. A súlyosgondú képek közötti ritka egyensúlyi állapot a festőiség csúcsaira ragadja. Örömmel csendül fel egy ernyő piros foltja, vidáman rímelnek rá kékek, pirosak, élvezve a színek kifogyhatatlan variációinak játékát Azután ismét elindul egy új harc, egy újabb súlyokkal nehéz időszak. Megszületik a szorongással terhes Temető, a Golgota évezredes keresztácsolóinak s megfeszítettjeinek végtelen sorú tömege. S a művész ott áll ismét önmagát pusztítva magateremtette világában, szaruhegyre tűzve, kőről-kőre hajigálva, a Cantata profana öregembereként.