Tábori József festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1978)
Érdekes, korábban szokatlan jelenségnek lehetünk szemtanúi az utóbbi évek során: a művelődési céllal létrehozott képzőművészeti körök néhány tehetséges tagja túlnőtt az e körök nyújtotta lehetőségeken — vagy talán azt is mondhatnák, hogy élni tudott az adott lehetőségekkel, és önmaga művelésével, kitartó, szorgos munkával a kiállító művészek sorába emelkedett. A több éven át folytatott rendszeres munka, a művésztelepek közösségében töltött hónapok nem múltak el nyomtalanul. A mesterség alapjainak elsajátítása után kialakult az önálló látásmód, forma- és színvilág, amely már a sajátja, karakterisztikumokkal rendelkezik, felismerhető és elkülöníthető: ezen a fokon már túljutva a tanulmányok natura-hűségén, jelentkezik a világról alkotott önálló kép. Szokásos ezeket a művészeket a modern művészet történetében mind sűrűbben fellépő autodidakta művészekhez hasonlítani, velük együtt emlegetni. Kétségtelenül közös bennük, hogy nem végeztek főiskolát. Elkülöníti azonban amazoktól a körökből kiemelkedetteket, hogy az autodidakta stílusa „területen kívüli", többnyire nem kapcsolódik valamely érvényes hagyományhoz, látásképzeteik nem szerves következménye a művészet relative immanens mozgásának. Ezen a csoporton belül is külön alcsoport az ún. naiv művészek (az ellenforradalmi korszak „őstehetségei" az ő sorukból kerültek ki), akikre az a jellemző, hogy általában nem ábrázolnak, hanem mesélnek. A körükből kinőtt művészek ezzel szemben többnyire a vezető tanár vagy egy művész jóbarát szemléletébe fogódznak, amíg saját művészi arculatuk ki nem alakul. Ebben jelentős szerepet játszik a természettel való szembesítés is; az ezernyi formát mutató, szint játszó tájjal szemben, a belőlük merített élmény segítségével önállósulnak. Ezt az utat járta be Tábori József is. Az első útbaigazításokat Novotny Emil Róbert festőművésztől kapta, majd több képzőművész-körben is megfordult: itt Koffán Károly, Szentiványi Lajos, Balogh András tanárok segítségével haladt előre pályáján. Döntő hatással volt rá a mártélyi művésztelepen töltött idő, ahol ismét Novotnyval dolgozhatott együtt. Bemutatott képeinek egy része itt készült. A Tisza holtágának különös világa ragadta meg képzeletét: a lassan kanyargó víz mentén égnek nyúló görcsös fák furcsa formái, a töltés mögött húzódó tanyavilág alacsony viskói, az itt dolgozó emberek ősi, sok évszázadon át kialakult munkaritmusa. Tokajban készült képeiből pedig valami melankólia árad, mintha az elmúlás lappangó bánata ragadta volna meg: a nyomott falusi házak egyedülléte, a bedőlt kerítés enyészetet árasztó némasága, a csendes ház előtt üldögélő magányos emberek tétova alakja. Mindebből Tábori József egy, az alföldi festészet expresszív vonulatához csatlakozó képi világot alakított ki, ahol a kontúrok közé szorított, friss, lendületes ecsetvonásokkal felrakott, felfokozott fehérek a kontrasztként állított kékek közül sülnek ki, az erős sárgák és zöldek közül magaslik égnek a fa feketés formája. Az így kiformált képi világ már sajátja: élményein átszűrt színek és formák tolmácsolják a környező világról kialakított érzéseit, hangulatait.