Zichy Mihály illusztrációk (Herman Ottó Múzeum Képtára, 1978)
A múlt század máig élő, képi üzenetét hozzák el hozzánk Zichy Mihály (1827—1906) illusztrációi. Madách és Arany művei, s a XIX. század megannyi más költői, drámai remeke öltött a művész keze nyomán képi formát, s lett egyenrangú társa az írott szónak. Mindig az egyéniségéhez, érdeklődési köréhez közel álló irodalmi műveket választotta ki a magyar kortársaktól kezdve francia költő-barátain át a világirodalom nagy klasszikusaiig, Byronig, Goethéig. De mint igazi nagy illusztrátor mindig alkalmazkodott a művek alaphangvételéhez. Nem felszínes irodalmiasság jellemzi rajzait, amiért festményeit oly gyakran bírálták, hanem mély, őszinte közösségvállalás, beletemetkezés és kiteljesítési szándék, a legszebb illusztrátori erények. Mit jelenthetett a kor ünnepelt festője, a cári udvari művész, a Párizsi Magyar Egyesület megteremtője számára a könyv? Magyarországról kiinduló, Bécsen, Péterváron, Párizson átívelő változatos életútjának állandó kísérője volt az irodalom. Társ, s talán sokszor mentsvár is. A kor, az élet szoros napi követelményei közül alapvetően romantikus lelke így léphetett át a kikapcsolódás óráiban más világba, olyanba, melybe a művész nemegyszer maga is vágyott. Szép példa erre a kiállításon bemutatásra kerülő legkorábbi sorozata, a „Kaukázusi jelenetek”. Az akkor már öt esztendeje orosz földön tevékenykedő művész kedvenc írójának, Lermontovnak hatására vonzódhatott a vadregényes, déli hegyvidék, a korban az orosz művészek által is sokat rajzolt világához. Kérését, hogy az orosz—török háborúk színterére utazhasson elutasították, ő maga csak az 1880-as években járt a Kaukázusban, a vízhordás, a búcsú, a harc, a lányszöktetés jelenetei a korabeli könyvek, albumok élményéből születtek, Teli túlfűtött romantikus hévvel. Az egzotikumot a régi, középkori múltban is meglelte, így történhetett, hogy 1853-ban ő volt az első művész, aki a régi orosz népi eposz, az „Ének Igor hadáról” illusztrálásába belefogott. Az itt kiállított négy rajzát egy év múlva nyomtatásban meg is jelentették. Igaz, a kritika szemére vetette, hogy az orosz fejedelmi sarjak inkább magyar nemesekhez hasonlatosak, s az ősz balalajkás akár régi magyar hőskölteményt regélhetne. Valójában ezek a rajzai, még csak a kibontakozó tehetség ígéretét mutatják, a régi kódexek ismeretéből, tanulmányozásából táplálkoztak. A kezdeti szárnypróbálgatások után Zichy illusztrátori tevékenysége párizsi tartózkodása (1875- 80) során érlelődött ki igazán. Egyre több rajzát nyomtatták ki itthon és külföldön. S bár Magyarországon 1880—81-es rövid itt-tartózkodásakor sem talált jó lehetőségekre, s visszatért Pétervárra, szíve mindig hazájához húzta. Petőfi költeményeit kezdte képi nyelvre átültetni. A sors különös paradoxona, hogy a „Talpra magyar” Petőfijét a cári udvarban rajzolta meg. Különös, hogy kapcsolata a magyar kulturális élettel távollétének évtizedeiben még erősödött is, így fogott az Athenaeum megbízásából Madách Imre nagy drámai művének, „Az ember tragédiájáénak illusztrálásába (1885—87). E nagyméretű rajzok felfogásukban, tér, tömegszervező, szinte szcenikus megoldásukban eltérnek Zichy többi rajzától. Akár színpadképek is lehetnének. A kor divatos műfaja volt a mozdulatlan életképek színpadi megrendezése. Tudjuk, hogy maga Zichy is szervezett ilyeneket Grúziában Rusztaveli „Tigrisbőrös lovagijának szövege nyomán. A siker akkora volt, hogy vele készíttették el a régi grúz költő művéhez az első képeket, melyek több kiadást is megértek idehaza is. Talán ez vezette Zichyt Madách jeleneteinek rajzolásánál is. A 20 lapból itt kiválogatott sorozat jól mutatja, melyek voltak a művész kedvenc színei, mivel nem egyforma számú és mélységű rajz kötődött a dráma egyes részeihez. S ha korábban a lét, az élet értelmét, a boldogság lehetőségét kutató Fausttal azonosult Zichy, itt Ádám alakjával a maga vállalta küzdésről is szólt, így alkothatta meg a napjainkig is legismertebb, legszeretettebb képsort Madách nyomán, rövid három hónap munkájával készítve el a később csak néhány lappal kiegészített nagy sorozatot. Az irodalom útján kötődött hazájához a művész. S e szálak utolsó nagy csomópontját Arany János balladáinak pompás rajzú átírásai jelentik. Zichy saját kézírásával rögzítette a 24 ballada szövegét úgy, hogy a lapok dísze, a sorok közé ékelődő finom rajzok és a legkedvesebb részek önálló képi megjelenítései egy egységes kötetbe forrtak össze. Olyasmire vállalkozott itt Zichy Mihály, amire a könyvnyomtatás előtti névtelen alkotók és a kortárs francia illusztrátorok példája egyaránt ösztönözte. A költő remekeit rajzainak műves szépségével, kifinomult vonaljátékával, képi teremtőkészségével gazdagította. Virtuóz könnyedséggel született keze nyomán a rajz, öltött testet a gondolat, s jelentkezett a nemzeti kultúra örök kincse úgy, hogy a millenniumi ünnepségek történelmi pátoszkeresésében őszinte és igaz volt. Arany balladáinak Zichy által illusztrált, nagyméretű könyvritkaságnak számító fakszimile kiadása ugyanis 1896-ban jelent meg Budapesten. Itt a kiállítás falain csak részleteket mutathatunk be az eredeti sorból, melynek kétoldalas lapjai a könyv alapjául szolgálva egy-egy ballada teljes átnézését nem is teszik lapozhatás nélkül lehetővé. Az azóta is megjelenőújabb és újabb kiadások sora nemzeti kultúránk eleven részeként őrizte meg e páratlan illusztrációs ritkaságot.