Zichy Mihály illusztrációk (Herman Ottó Múzeum Képtára, 1978)

A múlt század máig élő, képi üzenetét hozzák el hozzánk Zichy Mihály (1827—1906) illusztrációi. Madách és Arany művei, s a XIX. század megannyi más költői, drámai remeke öltött a művész keze nyomán képi formát, s lett egyenrangú társa az írott szónak. Mindig az egyéniségéhez, érdeklődési köréhez közel álló irodalmi műveket választotta ki a magyar kortársaktól kezdve francia költő-barátain át a világ­irodalom nagy klasszikusaiig, Byronig, Goethéig. De mint igazi nagy illusztrátor mindig alkalmazkodott a művek alaphangvételéhez. Nem felszínes irodalmias­­ság jellemzi rajzait, amiért festményeit oly gyakran bírálták, hanem mély, őszinte közösségvállalás, belete­­metkezés és kiteljesítési szándék, a legszebb illusztrá­­tori erények. Mit jelenthetett a kor ünnepelt festője, a cári ud­vari művész, a Párizsi Magyar Egyesület megteremtője számára a könyv? Magyarországról kiinduló, Bécsen, Péterváron, Pári­zson át­ívelő változatos életútjának állandó kísérője volt az irodalom. Társ, s talán sokszor mentsvár is. A kor, az élet szoros napi követelményei közül alap­vetően romantikus lelke így léphetett át a kikapcsoló­dás óráiban más világba, olyanba, melybe a művész nemegyszer maga is vágyott. Szép példa erre a kiállítá­son bemutatásra kerülő legkorábbi sorozata, a „Kaukázusi jelenetek”. Az akkor már öt esztendeje orosz földön tevékenykedő művész kedvenc írójának, Lermontovnak hatására vonzódhatott a vadregényes, déli hegyvidék, a korban az orosz művészek által is sokat rajzolt világához. Kérését, hogy az orosz—török háborúk színterére utazhasson elutasították, ő maga csak az 1880-as években járt a Kaukázusban, a vízhor­dás, a búcsú, a harc, a lányszöktetés jelenetei a kora­beli könyvek, albumok élményéből születtek, Teli túlfűtött romantikus hévvel. Az egzotikumot a régi, középkori múltban is meg­lelte, így történhetett, hogy 1853-ban ő volt az első művész, aki a régi orosz népi eposz, az „Ének Igor hadáról” illusztrálásába belefogott. Az itt kiállított négy rajzát egy év múlva nyomtatásban meg is jelen­tették. Igaz, a kritika szemére vetette, hogy az orosz fejedelmi sarjak inkább magyar nemesekhez hasonla­tosak, s az ősz balalajkás akár régi magyar hőskölte­ményt regélhetne. Valójában ezek a rajzai, még csak a kibontakozó tehetség ígéretét mutatják, a régi kó­dexek ismeretéből, tanulmányozásából táplálkoztak. A kezdeti szárnypróbálgatások után Zichy illuszt­­rátori tevékenysége párizsi tartózkodása (1875- 80) során érlelődött ki igazán. Egyre több rajzát nyomtat­ták ki itthon és külföldön. S bár Magyarországon 1880—81-es rövid itt-tartózkodásakor sem talált jó le­hetőségekre, s visszatért Pétervárra, szíve mindig hazá­jához húzta. Petőfi költeményeit kezdte képi nyelvre átültetni. A sors különös paradoxona, hogy a „Talpra magyar” Petőfijét a cári udvarban rajzolta meg. Külö­nös, hogy kapcsolata a magyar kulturális élettel távol­létének évtizedeiben még erősödött is, így fogott az Athenaeum megbízásából Madách Imre nagy drámai művének, „Az ember tragédiájáénak illusztrálásába (1885—87). E nagyméretű rajzok felfogásukban, tér, tömegszervező, szinte szcenikus megoldásukban eltér­nek Zichy többi rajzától. Akár színpadképek is lehet­nének. A kor divatos műfaja volt a mozdulatlan élet­képek színpadi megrendezése. Tudjuk, hogy maga Zichy is szervezett ilyeneket Grúziában Rusztaveli „Tigrisbőrös lovagijának szövege nyomán. A siker akkora volt, hogy vele készíttették el a régi grúz költő művéhez az első képeket, melyek több kiadást is meg­értek idehaza is. Talán ez vezette Zichyt Madách je­leneteinek rajzolásánál is. A 20 lapból itt kiválogatott sorozat jól mutatja, melyek voltak a művész kedvenc színei, mivel nem egyforma számú és mélységű rajz kötődött a dráma egyes részeihez. S ha korábban a lét, az élet értelmét, a boldogság lehetőségét kutató Fausttal azonosult Zichy, itt Ádám alakjával a maga vállalta küzdésről is szólt, így alkothatta meg a nap­jainkig is legismertebb, legszeretettebb képsort Madách nyomán, rövid három hónap munkájával ké­szítve el a később csak néhány lappal kiegészített nagy sorozatot. Az irodalom útján kötődött hazájához a művész. S e szálak utolsó nagy csomópontját Arany János bal­ladáinak pompás rajzú átírásai jelentik. Zichy saját kézírásával rögzítette a 24 ballada szövegét úgy, hogy a lapok dísze, a sorok közé ékelődő finom rajzok és a legkedvesebb részek önálló képi megjelenítései egy egységes kötetbe forrtak össze. Olyasmire vállalkozott itt Zichy Mihály, amire a könyvnyomtatás előtti név­telen alkotók és a kortárs francia illusztrátorok pél­dája egyaránt ösztönözte. A költő remekeit rajzainak műves szépségével, kifinomult v­on­alj­á­tékával, képi teremtőkészségével gazdagította. Virtuóz könnyedség­gel született keze nyomán a rajz, öltött testet a gon­dolat, s jelentkezett a nemzeti kultúra örök kincse úgy, hogy a millenniumi ünnepségek történelmi pátoszkeresésében őszinte és igaz volt. Arany balladái­nak Zichy által illusztrált, nagyméretű könyvritkaság­nak számító fakszimile kiadása ugyanis 1896-ban jelent meg Budapesten. Itt a kiállítás falain csak részleteket mutathatunk be az eredeti sorból, melynek kétoldalas lapjai a könyv alapjául szolgálva egy-egy ballada teljes átnézését nem is teszik lapozhatás nélkül lehetővé. Az azóta is megjelenő­­újabb és újabb kiadások sora nem­zeti kultúránk eleven részeként őrizte meg e páratlan illusztrációs ritkaságot.

Next