Ágh Ajkelin Lajos kiállítása (Műcsarnok Kamara-terme, Budapest, 1979)
Van olyan festő, aki harminc éves korában megtalálja önmagát, kialakít egy stílust, hűséges marad hozzá mindhalálig. Ha szüntelenül árnyalja, fejleszti irányzatát és igyekszik teljesítményét az első mámor hőfokán megtartani, minden tiszteletem az övé. A másik művész viszont időrőlidőre úgy érzi, hogy kinőtte régi ruháját, újat keres, van bátorsága szakítani a régi szerelmével. Szerelmeivel. Ágh Ajkelin Lajos — akár a többi Vaszary tanítvány — is az utóbbi alkat. Fél évszázados pálya áll mögötte, de senki se keresse a régi Ajkelint ezen a tárlaton, ez nem gyűjteményes kiállítás. A festő tavalyi és idei képeiből, a legfrissebb termésből válogattuk össze ezt a gyűjteményt, a néhány régebbi darabot inkább csak bevezetőnek szántuk. „Művészetemet a természet látványán alapuló egyéni megfogalmazású absztrakció jellemzi” — vallja a festő lakonikusan. Azt is elmondta, hogy valamikor, fiatal korában is ugyanígy érdekelte a természet felületi látványánál mélyebb, nehezebben észlelhető, más síkú realitás: most — jókora kerülők után — visszatért ehhez a stúdiumához. Askelin festészete természeti szürrealizmus, témakörébe mind a szerves, mind a szervetlen világ beletartozik. Elvontsága mindig asszociatív. Egységes ez a műtárgyanyag, a papírra festett műveket se nevezném grafikának, csupán az alapjuk miatt — ugyanolyan festmények ezek, mint a nagyobb méretű testvéreik. Egységes a kiállítás, mondom, hiszen egykorú, egyidős minden. Mégis, ha korszakokat elkülöníteni benne nem volna is lehetséges, igenis három csoportra kell választanunk ezeket a táblákat. Az elsőben lágy, átmosott, tört némileg visszafogott színfoltokból komponálja a művész a festményt, nyílt, vagy burkolt közlendőit könnyen festheti meg aki akarja. Olyanok ezek a képek, mint az irizáló moaré selyemnek, a víz hullámzását mímelő hatása. A második képcsoportra egy végtelen spirálmozgás a jellemző. A körkörösen haladó, egymást metsző körök és ellipszisek ritmusával mintha a futurizmust villantaná föl előttünk a festő. A harmadik ciklus festményei, rusztikus festékfelrakásukkal szinte a harmadik dimenzióval kacérkodnak, annyira domborműszerűek. Dominál rajtuk az arany, az ezüst, hogy aztán ezt a fémes csengést szonórikus, vagy éppen intenzív színfolttal ellenpontozza a festő. A plasztikus fémszínek vonalhálója határolja el egymástól a kisebb darabokra töredezett színmezőket. Azt hiszem nemcsak e sorok írója - aki ludas a képek címadásában is — véli fölfedezni bennük a rekesz-zománc, illetve a sodronyzománc, a gótikus, vagy a szecessziós, ólompántos üvegablak emlékeit. Csak az emlékeit persze, mert a művész nem feltétlenül ezzel a szándékkal festette őket. A megújult Ágh Ajkelin Lajos kiállítását nézzük tehát: vak volna azonban, aki nem olvasná ki ezekből a képekből a művész megelőző ötven évének történetét. Mint ahogyan a nyelvésznek könnyű egy-egy újabb nyelvet megtanulni, Askelin is azért tanult bele ilyen könnyedén az új szerepkörébe, mert mögötte volt festészeti múltja, óriási szellemi és anyagtani kultúrája, átérzett érzelmei, megélt élményei. FRANK JÁNOS