Ágh Ajkelin Lajos kiállítása (Műcsarnok Kamara-terme, Budapest, 1979)

Van olyan festő, aki harminc éves korában megtalálja önmagát, kialakít egy stílust, hűséges marad hozzá mindhalálig. Ha szüntelenül árnyal­ja, fejleszti irányzatát és igyekszik teljesítményét az első mámor hőfokán megtartani, minden tisz­teletem az övé. A másik művész viszont időről­­időre úgy érzi, hogy kinőtte régi ruháját, újat ke­res, van bátorsága szakítani a régi szerelmével. Szerelmeivel. Ágh Ajkelin Lajos — akár a többi Vaszary tanítvány — is az utóbbi alkat. Fél év­százados pálya áll mögötte, de senki se keresse a régi Ajkelint ezen a tárlaton, ez nem gyűjte­ményes kiállítás. A festő tavalyi és idei ké­peiből, a legfrissebb termésből válogattuk össze ezt a gyűjteményt, a néhány régebbi darabot in­kább csak bevezetőnek szántuk. „Művészetemet a természet látványán alapuló egyéni megfogalmazású absztrakció jellemzi” — vallja a festő lakonikusan. Azt is elmondta, hogy valamikor, fiatal korában is ugyanígy érdekelte a természet felületi látványánál mélyebb, nehe­zebben észlelhető, más síkú realitás: most — jó­kora kerülők után — visszatért ehhez a stúdiumá­hoz. Askelin festészete természeti szürrealizmus, témakörébe mind a szerves, mind a szervetlen vi­lág beletartozik. Elvontsága mindig asszociatív. Egységes ez a m­űtárgyanyag, a papírra festett műveket se nevezném grafikának, csupán az alapjuk miatt — ugyanolyan festmények ezek, mint a nagyobb méretű testvéreik. Egységes a kiállítás, mondom, hiszen egykorú, egyidős min­den. Mégis, ha korszakokat elkülöníteni benne nem volna is lehetséges, igenis három csoportra kell választanunk ezeket a táblákat. Az elsőben lágy, átmosott, tört némileg visszafogott színfol­tokból komponálja a művész a festményt, nyílt, vagy burkolt közlendőit könnyen festheti meg aki akarja. Olyanok ezek a képek, mint az irizáló moaré selyemnek, a víz hullámzását mímelő ha­tása. A második kép­csoportra egy végtelen spi­rálmozgás a jellemző. A körkörösen haladó, egy­mást metsző körök és ellipszisek ritmusával mint­ha a futurizmust villantaná föl előttünk a festő. A harmadik ciklus festményei, rusztikus festék­felrakásukkal szinte a harmadik dimenzióval ka­cérkodnak, annyira domborműszerűek. Dominál rajtuk az arany, az ezüst, hogy aztán ezt a fémes csengést szonórikus, vagy éppen intenzív szín­folttal ellenpontozza a festő. A plasztikus fém­színek vonalhálója határolja el egymástól a ki­sebb darabokra töredezett színmezőket. Azt hi­szem nemcsak e sorok írója - aki ludas a képek címadásában is — véli fölfedezni bennük a re­kesz-zománc, illetve a sodronyzománc, a gótikus, vagy a szecessziós, ólompántos üvegablak emlé­keit. Csak az emlékeit persze, mert a művész nem feltétlenül ezzel a szándékkal festette őket. A megújult Ágh Ajkelin Lajos kiállítását nézzük tehát: vak volna azonban, aki nem olvasná ki ezekből a képekből a művész megelőző ötven évének történetét. Mint ahogyan a nyelvésznek könnyű egy-egy újabb nyelvet megtanulni, Aske­lin is azért tanult bele ilyen könnyedén az új sze­repkörébe, mert mögötte volt festészeti múltja, óriási szellemi és anyagtani kultúrája, átérzett érzelmei, megélt élményei. FRANK JÁNOS

Next