Fóth Ernő festőművész kiállítása (Derkovits Gyula terem, Szombathely, 1979)
Fóth Ernő Munkácsy-díjas festőművész kiállításához méltató sorokat írni hálás, de egyúttal felelősségteljes feladat. Hálás, mert mai képzőművészetünk középgenerációjának egyik legrangosabb képviselőjét mutathatjuk be, a felelősség pedig abban lelhető, hogy egy nagyon összetett, gazdag és sokrétű munkásságot kell szűkös terjedelem mellett — szinte csak keresztmetszetet adva az olvasónak — jellemezni. Kétségtelen tény, hogy a művész valós élmények inspiratív hatására, átélt események és helyzetek megragadására — mint fundamentumra — építi munkásságát; a művészi alakítás folyamatában azonban annyira egyéniségének és képzeletének függvényeként alakul minden megragadott témája, hogy a végső eredmény, egy-egy befejezett mű esetében teljesen autonóm és szinte szublimáltan önmagát értelmező, esztétikai realitássá válik. Formák és kompozíciós hangsúlyok, érzelmeket és indulatokat hordozó motívumok, egymással feszültséget teremtő, sokértelmű képi jegyek adják szerkezeti értelemben Fóth Ernő képi világát. Mindezek azonban csupán elvont esztétikai színvonalat biztosítanának alkotójuk munkásságának. A többletértéket — a művek aranyfedezetét — az adja, hogy a művész teljes eszköztára egy szimbolikus költői és filozófiai magatartás szolgálatában áll hiánytalanul és képi értelmükből rendíthetetlenül. A képzettársítás lehetőségét, a felvetett gondolatok további szabad tágítását, a kontempláció akadálytalan elmélyülését, s — mindezeken túl —, a vizuális esztétikai élmény átélhetőségét adja mindannyiunk számára ez az immár beérett és eredeti stílus. Ha a festői módszer felől közelítünk Fóth Ernő világához, elsőként az válhat az általunk keresett szépség forrásává, a művészi minőség felismerésévé, hogy mennyire plasztikusan telített, szinte szobrászian formált a képek motívumainak minden részlete. Nyugalmat árasztó, sokszor kis léptékben is monumentálissá alakított képi elemek a hordozói a művészi tartalomnak, amely a valóságjegyeken túl, a pszichikai szürrealitás elementáris erejét is önmaga zártságába olvasztja. Ennek a fejlesztési módnak eredményeként lesznek ünnepélyesek, rendíthetetlenek, meggjelölt sorsukat végzetszerűen vállalók és a szó igaz értelmében nemes veretűek Fóth Ernő elénk idézett figurái, tárgyai, avagy fantáziateremtményei. Az átgondoltan fejlesztett képi felület eredményeképpen a táblaképek mintha színekkel mintázottak lennének. Érzékenység, választékosság, rejtett színesség jellemzi a művész koloritját. Úgy gazdag, hogy sohasem válik tarkává; úgy telített, hogy tónusértékek dinamikai lehetőségei nyernek kitüntetett alkalmazást. Fóth Ernő művészi alkatából fakadóan elkerül minden könnyű és felszínes hatást biztosító alakítási mesterfogást. Nincsenek rutinos, bevált, ma már lassan elcsépelt, modern modorra emlékeztető, divatos festői ötletek ebben a piktúrában. Maradandó érvényű hatásra, állandóságra törekvés annál inkább! A műgond, a tömör és ökonomikus festői eljárás alkotói komolysággal, átgondoltsággal, egyszóval: szellemi tevékenységgel párosul. Fóth Ernő immáron beérkezett festészete mindezek felett korunk feszültségével és a humanitás féltésével is telített. Korszerű a legjobb értelemben : hozzánk, a ma emberéhez szól hiánytalanul. Művészi esetlegességek helyett szilárd, állandó érvényű világképet ad számunkra. Ez pedig a legtöbb, amit a mindenkori művészettől igényelhetünk; rangot és jelentőséget ezzel mérhetünk.