Gulácsy Lajos rajzai (Herman Ottó Múzeum Képtára, Miskolc, 1979)
Számtalanszor felsorolták már Gulácsy Lajos stiláris kapcsolatait : az angol preraffaeliták dekoratív romantikától való inspirációját párhuzamba állították a szecesszió extravaganciájával és affektált esztétizmusával, voltak akik a szürrealizmus ősét látták benne, mások az elmebetegség jegyeit keresték a jelennel szembeforduló nosztalgiájában, bizarr kosztümjeiben és meglepő, maga kereste szerepeiben. Megbírálták amiatt, hogy párizsi tanulmányútján semmit sem vett észre az 1906-os év nagy változásaiból, s a néger plasztikák és az alakuló expresszionizmus tanulmányozása helyett Giotto festményeit, Dante költészetét csodálta. Bizonyos, hogy a századforduló idejének művészettörténeti közelmúltja hatással volt művészetére, de az sem kétséges, hogy a kora reneszánsz mesterei iránti bámulata semmiféle formában nem jelentkezik képein. Nem a forma mestere volt, kifejezési eszközeit — első látásra — az eklektika, a heterogenitás jellemzi. Ez a körülmény nem tanultságának hiányából fakad — hiszen Budapest, Róma és Firenze festőakadémiáit látogatta—, hanem abból, hogy a formát nem tartotta döntő fontosságúnak a művészetben. Ebben a vonatkozásban teljesen elkülönül kora művészetétől, újszerű törekvéseitől, és inkább költő kortársai, barátai: Ady és Juhász Gyula látásmódjához közelít. Művészetének éltető eleme az a megfoghatatlan költői atmoszféra, aminek közlésére vállalkozott. A minket körülvevő dolgok formái — jól megfigyelt részletek — művészetének építőkövei. Miként Krúdy nagyszerű leírásai, ezek is hitelesítő motívumok egy valóságon kívüli elképzeléshez, művészi vízióhoz. Gulácsy a lehetetlenre vállalkozott abban az időben, amidőn — Ady szavaival élve — a „minden egész összetört”. Saját világot, egy önmagába zárt és sérthetetlen teljességet kívánt létrehozni. Egy olyan világot, amelyben a szabadság uralkodik, vagyis ahol minden ember olyan, amilyen egy-egy adott pillanatban lenni szeretne; ennek a világnak sajátossága az is, hogy a gyermekinek látszó játékos elképzések valóra válnak, s minden lényt betölt a végtelenül áradó, nem korlátozott és a legmagasabb hőfokon izzó szeretet. A boldogság mámorát akarta újra és újra átélni képeiben ez a furcsa fantaszta, aki az idők végtelenségéig az ajkán akarta érezni egy csók üde mámorát, s a társat kereső érintés csodát termő borzongását. Ezt a boldog világot, melynek a nosztalgikus szerelmet megtestesítő Dante a főhőse, gyakran elvesztette: szerelem helyett elhagyatottságot, sivár letargiát és az illúziók romjai közé való bezártságot tapasztalt, így jön létre nakonxipan, az elidegenedettség, a seholsem-levés világa. Gulácsy Don Quijote szerű hős, a boldogságért csörtető búsképű lovag, aki az egyéni nosztalgia és a való világ közti áthidalhatatlan szakadék felfedeztével megőrült, miként nagyszerű költőtársa, a német Hölderlin és a kozmikus boldogság prófétája, van Gogh. Az ilyen nosztalgikus látomást hajszoló művészt, mint Gulácsyt, röpke vízióinak feljegyzései, a köznapi létben zseniális intuícióval megpillantott költőiség megragadásának módja — vagyis a rajzok, akvarellek, pasztellek jobban jellemzik, mint a hosszabb elkészítési időt igénylő festményei, amelyek alkotása közben néha cserbenhagyta az ihlet. Rajzai azonban mindig magukon viselik a felfedezés, a rácsodálkozás és a motívummal való azonosulás gyönyörűségét: ezt érezhetjük meg leheletfinom vonalaiban, vagy ceruzájának hirtelenül megvastagodó nyomaiban, melyekkel mintegy nyomatékot ad észleléseinek. Gulácsy rajzainak egy része most kerül először bemutatásra, elsősorban azok, amelyeket egykori barátjától, Keleti Artur írótól Dr. Petró Sándor megvásárolt, majd az ő halála után a Herman Ottó Múzeum gyűjteményébe kerültek. Az anyag zöme a Magyar Nemzeti Galéria szívességéből látható ezen a miskolci kiállításon, amely tudomásom szerint Gulácsy rajzainak eddigi legnagyobb szabású bemutatója. Végvári Lajos Életrajz: Gulácsy Lajos 1882. október 12-én született, dzsentri családból. Apja főmérnök volt, majd állását elvesztvén nehéz munkával tartotta el családját. Gulácsy Lajos első ízben még gimnazista korában szerepelt a Műcsarnokban. Középiskolai tanulmányait nem fejezte be, felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, majd innen egy év múlva távozott. Igazi iskolája Róma és Firenze volt, ahol több ízben is járt, 1902—1905 között. A következő évet Párizsban töltötte. 1903 óta rendszeresen kiállító művész, 26 éves korában elnyerte a Ferenc József-díjat,majd Londonban szerepelt. Ismét beutazta Itáliát. Sokat kóborolt a világban és az országban, de minden évben néhány hónapot anyjával töltött szerény egyszobás lakásukban. 1913—1915-ben ismét Itáliában tartózkodott. Velencében jelentkeztek rajta először az elmebaj jelei. 1922 óta az elmegyógyintézet állandó lakójává vált, itt halt meg 1932. február 21-én.