Iványi Ödön festőművész gyűjteményes kiállítása (Salgótarjáni József Attila Megyei Művelődési Központ Üvegcsarnoka, 1979)
Ebben a borús, téli időben, amikor a város füstje fekete lepett van a házak fölé, s az ember vaksin keresi a fény örömét, jó megállni itt, Iványi Ödön világosságot sugárzó képei között. A nézőt ez a fényár hökkenti meg első benyomásként, csak azután kezdi azonosítani emlékeit ezzel a megálmodott világgal. Valljuk be, ez nem megy könnyen. A gólyáknak csupán szárnycsapásait, csőrük pirosának villanását látjuk, a vízparton is inkább a tükrözést, mint mikor a sötétből jön világosba valaki és szemének szoknia kell a nap ragyogását, de még a zárt hely varázsát is így fogja meg ez a festő, hogy a színpadról a rivalda fényszóróinak özönébe vezeti szemünket. Ebben a költői látomásban alakulnak át a személyek, a halászok szinte angyalokká, s a fürdőzők mintha jéghegyek között állnának. Költői áttétele ez a világnak, realizmus, de csak addig a határig, hogy ráismer az ember a lélek kiindulópontjára, de máris felrepül vele, s magasból néz vissza. Nem a formák adják a képek lényegét, hanem a színek, s ezek egyben meghatározzák a mondanivalót is. Don Quijote vörös egyben ott sejlik a lovagi kor alkonya, s a hasztalan küzdelem tragikuma. Az én földhöz ragadt realizmusom, sziklatömb-népsorsokat görgető képzeletem is tanult a képek láttán, mert a gyönyörű aquarellek között a szentkút palócországot sugárzó világát, s rajta engem és mindenkit, aki ott ezeket a képeket nézi a mélyben lenn mindig bányászok vállai, a ma kariatidái tartják.