Perei Zoltán portré fametszetei (Jászberényi Városi-Járási Könyvtár, 1979)
B. Supka Magdolna PEREI ZOLTÁN fametszet-sorozatában ezúttal a múlt a jelennel találkozik nemzeti művelődésünk két ágazatában, a kép és az írás művészetében. S hogy éppen ebben az esztendőben, a magyar könyvnap születésének félévszázados jubileumán nyílik ez a kiállítás — a könyvtár gondozásában — ez ünnepi alkalom az emlékezésre azokról, kikről e művek szólanak. Gondolataikban élnek tovább a magyar irodalom halhatatlanjai, immár nem megközelíthetetlen magasságban hanem minden olvasnivágyó ember számára elérhetően, remekműveik új meg új kiadásában. Írásaik jellege-szelleme szólal meg e fametszeteken, ha alakjuk megjelenítése kissé szokatlan is illusztrálásunk történetében. Nem azzal a fennkölt hűvösséggel közelítenek az ábrázoltakhoz és hozzánk, aminőhöz az „Írók Arcképcsarnokának” múltbéli szelleme szoktatott hozzá, de nem is az egykori „kötelező” iskolai olvasmányok szerzőit kell tisztelnünk bennök ... Inkább ismerőseink ők, s nem annyira a régi fényképeikhez és ismert arcmásaikhoz találó külső hasonlatosság miatt, hanem inkább arckifejezésük meghökkentő belső jellemzetességétől, attól az emberi közvetlenségtől, ahogyan a művész vésője megközelíthetővé teszi őket. Ezek az egymástól oly érdekesen különböző, eredeti arcok különös sorsokat, kedveket, búkat, indulatokat sejtetnek meg velünk, és bár egyik-másikukról hirtelenjében úgy vélhetnők, hogy mi nem éppen ilyennek képzeltük őket, s azt bizonyossággal érezzük, hogy Perei Zoltán valami újat, eredetit is felfedezett bennök a magunk alkotta, irodalmi komolyságú kép mellé. Az, aki ilyennek látja őket, a művész, nemcsak belefeledkezett írásaik világába, de kissé a szívét is otthagyta tűnődéseik mellett, zálogul azért, hogy rajzában rátalálhasson írásmódjuk sajátosságára, szavaik gondolataik ismételhetetlen bájára, erejére, zamatára. Olyan arcok ezek, amelyek nagy önkéntelenséggel nemcsak azt vallották meg magukról amit az irodalomtörténet, meg a lexikonok tudnak róluk. Ha aztán vonásaikba, tekintetükbe, tartásukba némi furcsaság, feszesség vagy éppen félszegség, megilletődöttség, messze révülés, rajtakapottság, olykor valamiféle döbbenet is vegyül, — ennek nemcsak a metszett formák archaizáló tömörsége — Perei Zoltán fametszői stílusa — az oka, hanem az is, hogy az ő emberábrázolását mindig is a jellegzetesnek kiélezése jellemzi. De mintha az arcok felfokozott expressziója olyasmire is utalna, hogy a gondolat jelentékenységének ára van: a költő, a művész át kell hogy élje az érzület nagy rianásait, a kedély háborgását, a képzelet merész fordulatait ... Olykor drámai, s mindig lelkesült a kifejezés, s a mód, ahogyan Perei fába rótta, mint a gondot, e lánglelkű elmék történelmi felelősségtudatát, őrködését népünk ügye, szabadsága felett. Érzékelni tudjuk e beszédes formákban koruk és személyük visszaálmodott elevenségét, s olyasféleképpen, mintha egy múltszázadi zeneművet nem a mai, hanem a korabeli hangszer tiszta, áhítatos csendülésében, naivitásában hallgathatnánk, s az ismerős dallam ettől válnék igazában megértetté, élményünkké. Elévülhetetlen érdeme ennek az arcképsorozatnak, hogy megrendelés nélkül, nagyszerű kedvből, művészi ihletődésből született, afféle szerelemgyereke a vésett és írott formák múzsáinak. A gondolat rétivirágai e lapok, melyek a kegyelet komor sírkertjéből kivágytak a mezőkre, ahol Perei Zoltán olvasói áhítatára és rajzolói képzeletére bízva, bensőséges, atyafiságos társalkodásba bocsátkoznak velünk, a megilletődött utókorral.