Polgár Ildikó kerámiái (Iparművészeti Múzeum, Budapest, 1979)

Eörsi István BRIGITTE BARDOT AJÁNDÉKA — Idenézz —, bökött a képek felé P. —, még ma is micsoda pompás teste van. — Csücsörített az elragadtatástól — a képes újságon Brigitte Bardot villogott meztelenül, nyolc példányban, nyolc pózban, nyolc mosollyal, nyolc tutajos nézéssel — nyolc ajándék, amellyel meglepte közönségét 1969 nyarán, harmincötödik születésnapján. Nem csak szép volt ezeken a képeken, nem csak rózsásan bőséges és reménység-rugalmas, hanem valami elégedett büszkeség is sugárzott belőle, olyan ember öröme, aki saját sikeres műalkotását mutathatja be érdeklődő és értő szemeknek. — A karját, nézd a karját! — kiáltotta P. ekkor, és íme, csakugyan, a fürdőkádas képen, ahol karját melle alatt összefonva hever, és a másikon, ahol oldalán fekve könyököl, és az álló fotón is, ahol a fának dől, egy ágba fogódzva, látom, hogy fortélyos elrendezés folytán kissé megtámogatja pompás mellét, felnyomja, szinte észrevehetetlenül, mellékesen, véletlenszerűen. — Bátor csaj — mondta P., miközben én tovább bámultam a képeket —, nem képzelheti, hogy senki sem veszi észre a csalást, és mégis ki mer állni így, mert bízik abban, hogy vonzereje legyőzi hibáját. — Harmincöt éves — mondtam. — De ő nem abban bízik, hogy korához képest, viszonylag tökéletes, hanem abban, hogy túlemelkedik minden viszonyítási kedven. Mintha P. rejtett diadallal mondta volna ezt; mintha örült volna annak, hogy vizslató pillantása keresztülhúzta B. B. számításait. Ingerülten néztem, amint mutatóujja az egyik kép kritikus pontja körül szánkázik, hiszen nem leszünk szebbek attól, hogy még ő is mankóra szorul. Meg akartam magyarázni P.-nek, hogy valamennyiünk veresége ez, de mire a szavakat összekeresgéltem, már nem volt kedvem hozzájuk. Szemem visszasiklott a képekre. Ha csak kicsit is kevésbé tüneményes ez a nyolc nőalak, akkor szánalmas volna a karok kis ravaszkodása, így azonban csupán szomorúságot csepegtetett belém. De ezt a szomorúságot lassacskán valami diadalérzésféle váltotta fel. Milyen leleményesen vágta ki magát szorongatott helyzetéből ez a nő ! Valamennyien a saját támogatásunkra szorulunk, ki a mellét dúcolja alá, ki az önbizalmát, akaraterejét, kapcsolatait, tehetségét — igen, a tehetség is saját faragású mankókra szorul, de csak azt támogathatjuk meg, amink van. B. B. nem csak ezekkel a szép képekkel ajándékozott meg bennünket a születésnapján: arra biztatott, hogy ne adjuk meg magunkat az időnek, használjuk karunkat, fortélyainkat, mert tökéletesség amúgy sincs, de látszata, amíg úgy-ahogy tartható, fukaron számítva is fölér vele. — Gyere — mondtam P.-nek—, a születésnap tiszteletére nézzük meg valamelyik filmjét. Egy korait, abból az időből, amikor feltört és divatot csinált. — Amikor még nem dúcolt alá? — kérdezte P. Nem érdemes, akkoriban még nem volt ilyen jó. És tovább néztük a képeket. ■ . . ,yi ■ ' 1 t f' 'Mfc. * jfflB n