Stúdió kiállítás (Túrkevei Finta Múzeum, 1979)
Megnyitó Az idei Képzőművészeti Világhét egyik rangos eseménye a Fiatal Képzőművészek Stúdiója számára az, hogy megrendezhetjük bemutatkozó kiállításunkat Túrkevén. A kiállítás anyagának válogatásakor arra törekedtünk, hogy a 300 tagot számláló Stúdió 3 szakosztálya (festő, szobrász és grafikus) közül a legnagyobb létszámú festő szakosztály tevékenységét reprezentáló művek kiválogatásával átfogó képet tudjunk adni a Stúdiós korosztály legfontosabb művészi törekvéseiről. Hosszú évtizedek óta a nonfiguratív művészet az egyik elfogadott iránya a modern törekvéseknek. Hogy e törekvésen belül is mennyire különböző szándékú művek születhetnek a csendes lírától a robbanó keménységig, azt Tölg-Molnár, Hídvégi Valéria és Turcsán Miklós képei mutatják. A reális táj elvonatkoztatása, végletekig egyszerűsítése, vagy érzelemdús, expresszív megjelenítése az egyik út a nonfiguratív és figuratív művészet közötti közlekedésre. Ezt bizonyítják Csavlek András és Kiss György művei. Az expresszíven átírt tájban hirtelen megjelenik az ember vagy csak az emberre utaló táji részletek, emberi építmények — s máris a művészi kifejezésnek egy olyan gazdag területére érkezünk, ahol minden egyéniség megtalálhatja a maga formarendjével, vagy színvilágával, vagy tematikájával egyénített világot, azt a fajta közlési formát, amely segítségével konkrét napi szituációk és általános emberi, erkölcsi tételek is megfogalmazódhatnak (Bráda Tibor, Kovács Péter, Kudász Emese, Mészáros Géza, Szentgyörgyi József, Topor András). A szociográfiai igény nem csak az irodalmat jellemzi korunkban, de jelentős az a képzőművészeti tevékenység is, amelyet napjaink konkrét élethelyzeteinek, társadalmi szituációinak visszatükrözési igénye szül (Buhály József, Nagy Gábor). De mint ahogyan már láttunk példát arra, hogy az egy művészi törekvéshez tartozók nem azonos szándékkal használják a hasonló eszközöket, itt ennek párhuzamára mutathatunk rá: a szándék azonossága közel sem követel azonos művészi eszközhasználatot. És ahogyan a szociográfiai igényű munkáknál a téma válik fontossá, egy lépéssel továbbhaladva eljutunk ahhoz a művészethez, ahol már nem a téma, hanem maga az ábrázolt tárgy vagy személy válik konkréttá, illetve fontossá, hol pusztán a megjelenítése, hol ennek szimbolikus tartalma (Tenk László, Földi Péter). S ha a szimbólumok lírai érzelemmel telítődnek, akkor jöhet létre egy olyan gyöngyházfényű gyönyörűséges piktúra, mint amilyen Kárpáti Tamásé. A válogatás természetesen a legnagyobb jószándék mellett is csak válogatás marad — tehát nem állíthatjuk, hogy a fiatal művésznemzedék minden fontos törekvése képviselve van ebben az anyagban. És különösen nincs ez így a szobrászok esetében. Az itt szerepeltetett művek alkotói valamennyien a figuratív kifejezési formát választva szólnak világunkról. A szobrászatban jellemző az ősi témák (portré, anyaság, nőiesség) minden korban való átértelmezése (Eskulits Tamás, Mihály Gábor, Pató Róza, Pálffy Katalin, Tornay Endre). És gyakori az építészethez kapcsolódó fukcionális-díszítő szerep vállalása (Varga Éva) is. Kevésbé archaikus, de az elmúlt századokban elfogadott szobrászi feladattá vált az önálló, dekoratív, de sok esetben szimbolikus tartalmat is hordozó kisplasztikák létrehozása (Gáti Gábor). E kis körkép is bizonyítja, hogy a művészet milyen hallatlanul gazdag tematikai és stiláris lehetőségekkel rendelkezik korunkban. Ennek következménye, hogy az egyetlen igazi értékmérő: a kvalitás, a művészi tehetség megnyilvánulása. S úgy hiszem, és bízom benne, hogy az anyag meggyőzően bizonyítja: a Stúdiós korosztály művei e tekintetben egységesek, a kvalitás mindegyikben megmutatkozik. Chikán Bálint