Stúdió kiállítás (Túrkevei Finta Múzeum, 1979)

Megnyitó Az idei Képzőművészeti Világhét egyik rangos eseménye a Fiatal Képzőművészek Stúdiója számára az, hogy megrendezhetjük bemutatkozó kiállításunkat Túrkevén. A kiállítás anyagának válogatásakor arra törekedtünk, hogy a 300 tagot számláló Stúdió 3 szakosztálya (festő, szobrász és grafikus) közül a legnagyobb létszámú festő szakosztály tevékenységét reprezentáló művek kiválogatásával átfogó képet tudjunk adni a Stúdiós korosztály legfontosabb művészi törekvéseiről. Hosszú évtizedek óta a nonfiguratív művészet az egyik elfogadott iránya a modern törek­véseknek. Hogy e törekvésen belül is mennyire különböző szándékú művek születhetnek a csendes lírától a robbanó keménységig, azt Tölg-Molnár, Hídvégi Valéria és Turcsán Miklós képei mutatják. A reális táj elvonatkoztatása, végletekig egyszerűsítése, vagy érzelemdús, expresszív meg­jelenítése az egyik út a nonfiguratív és figuratív művészet közötti közlekedésre. Ezt bizo­nyítják Csavlek András és Kiss György művei. Az expresszíven átírt tájban hirtelen megjelenik az ember vagy csak az emberre utaló táji részletek, emberi építmények — s máris a művészi kifejezésnek egy olyan gazdag területére érkezünk, ahol minden egyéniség megtalálhatja a maga forma­rendjével, vagy színvilágával, vagy tematikájával egyénített világot, azt a fajta közlési formát, amely segítségével konkrét napi szituációk és általános emberi, erkölcsi tételek is megfogalma­zódhatnak (Bráda Tibor, Kovács Péter, Kudász Emese, Mészáros Géza, Szentgyörgyi József, Topor András). A szociográfiai igény nem csak az irodalmat jellemzi korunkban, de jelentős az a kép­zőművészeti tevékenység is, amelyet napjaink konkrét élethelyzeteinek, társadalmi szituá­cióinak visszatükrözési igénye szül (Buhály József, Nagy Gábor). De mint ahogyan már láttunk példát arra, hogy az egy művészi törekvéshez tartozók nem azonos szándékkal használják a hasonló eszközöket, itt ennek párhuzamára mutathatunk rá: a szándék azonossága közel sem követel azonos művészi eszközhasználatot. És ahogyan a szociográfiai igényű munkáknál a téma válik fontossá, egy lépéssel tovább­haladva eljutunk ahhoz a művészethez, ahol már nem a téma, hanem maga az ábrázolt tárgy vagy személy válik konkréttá, illetve fontossá, hol pusztán a megjelenítése, hol ennek szimbolikus tartalma (Tenk László, Földi Péter). S ha a szimbólumok lírai érzelemmel telítődnek, akkor jöhet létre egy olyan gyöngyház­fényű gyönyörűséges piktúra, mint amilyen Kárpáti Tamásé. A válogatás természetesen a legnagyobb jószándék mellett is csak válogatás marad — tehát nem állíthatjuk, hogy a fiatal művésznemzedék minden fontos törekvése képviselve van ebben az anyagban. És különösen nincs ez így a szobrászok esetében. Az itt szere­peltetett művek alkotói valamennyien a figuratív kifejezési formát választva szólnak vi­lágunkról. A szobrászatban jellemző az ősi témák (portré, anyaság, nőiesség) minden korban való átértelmezése (Eskulits Tamás, Mihály Gábor, Pató Róza, Pálffy Katalin, Tornay Endre). És gyakori az építészethez kapcsolódó fukcionális-díszítő szerep vállalása (Varga Éva) is. Kevésbé archaikus, de az elmúlt századokban elfogadott szobrászi feladattá vált az ön­álló, dekoratív, de sok esetben szimbolikus tartalmat is hordozó kisplasztikák létrehozása (Gáti Gábor). E kis körkép is bizonyítja, hogy a művészet milyen hallatlanul gazdag tematikai és sti­­láris lehetőségekkel rendelkezik korunkban. Ennek következménye, hogy az egyetlen igazi értékmérő: a kvalitás, a művészi tehetség megnyilvánulása. S úgy hiszem, és bízom benne, hogy az anyag meggyőzően bizonyítja: a Stúdiós korosztály művei e tekintetben egysége­sek, a kvalitás mindegyikben megmutatkozik. Chikán Bálint

Next