Varga Hajdu István festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1979)

színek, ott van a megidézett világ lélegző teljessége. A vonallal varázsolásnak ez a kivételes képessége, a megelevenített gazdagság szinte zsongó ámulata fog el bennünket Varga Hajdú István művei láttán. Nehéz útja volt. Nevét sohasem röptette hangos hírverés, pedig jövőt ígérő elhivatottságára már főiskolás korában olyanok figyeltek föl, mint Egry József, Barcsay Jenő, Medgyessy Ferenc. Fülep Lajos pedig, aki utoljára az ő kiállítását nézte meg itt a Fényes Adolf Teremben, azt mondta rá, ilyen kifinomult ízlésű, szenzibilis festőnk talán sohase volt, mint ez a somogyi parasztgyerek. És íme, a művészi pályán sokszor magára hagyott, méltó megrendelésekhez, kedvezőbb munkakörülményekhez sohasem jutott alkotó, „mellékágon” is képes volt elsőrendűt, elementárisát, senkiéhez sem hasonlíthatót létrehozni. A széttört világ szándékoltan torzított, vagy hevenyészve fényképezett leletei, e tehetetlenségről valló idézetek közt az ő kalligráfiája a dolgok összetartozását, a természet, az ember és az általa teremtett tárgyi környezet egymásra utaltságát hirdeti. Felelősen félti az ösztönösen érzett kozmogóniai rendet, legkisebb mozzanatában is a szintézist keresi, de nem me­nekül a vélt harmóniák, dekoratív idillek önnemző romantikájába. Vegetatív látomásaiban, organikusan feszülő , bontó íveiben, a kifejezés választott pólusa felé tóduló ábráiban, mai ön­magunk lelki drámáit tükrözi. S ha létezik olyan művészi komplexum, mint a síkra vetített húrok zenéje — ezekből a hihe­tetlen finomsággal megmunkált felületekről valóban muzsika árad. Mégpedig nem a képzőművészet „elektronikus zenéje”. Mert ha engedjük magunkra hatni ezeket a ritmusokat, érezzük, látjuk: nem a spirográf játékos szimmetriákba rétegződő geometrikus legyezői hullámzanak egymáson, hanem mindig a közvetlen emberi gesztus, a korlátok, falak szorításában is újraszülető, küzdő eleven kedély szólal meg belőlük. Akik eddig hiába keresték Varga Hajdú rajzait a magyar grafika hivatalos albumaiban, e képek láttán meggyőződhetnek róla, mégis van remény: az igazi tehetség nem vész el, nem maradhat számon kívül, a megkötött kéz is képes felszabadultan te­remteni.­­ FODOR ANDRÁS

Next