Ágotha Margit kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest, 1979)
Az egyik valaha volt mitológiai bálon hölgyválaszkor a Múzsák a művészeteket kérték fel partnerükül, így érzékeltetve diplomatikusan, hogy az efféle foglalkozást férfidolognak tekintik. Csak a későbbi emancipálódás során férkőzhetett a női nem is a Múzsák kegyeibe, ezért akadt, ritka jelenségképpen, századonként egy-egy írónő, festőnő, költőnő is a halhatatlanság számára. De még gyakrabban olyan nőírók és nőfestők, kiknél a nemük ily módon való kiemelése, sajnos, nemcsak lovagiasságra vall, hanem valaminő rejtett keveslést is takar. A képzőművészetek közül a grafika mintha kezdettől fogva különösen is megőrizte volna férfias státusát, — ezért aztán a történetében egy kézen megszámlálható nők hírneve már a nemeken felüli művészi rangot is jelzi. Már maga a rajz is — mint színek nélküli, nem hímes, magát nem kellető műfaj — maszkulin erényekre mutat, még inkább a sokszorozó műfajok mesterségi része, az anyaggal való bánásnak, a forma és matéria szerves összetartozásának, a míves, szabatos megmunkálásnak a tudása, mely még a céhek idejéből hozta magával a férfiakat munkába tömörítő szellemét is. Olyanféle vonások ezek, mint azok, amelyek jellegében különböztetik meg a kézművességet a kézimunkázástól, a vésőt, a karcoló tűt a varrótűtől, a maratást az öltögetéstől, a formaépítő embert a díszítményformálótól. Ilyen negatívan beidegzett előjelekkel is meg kell tehát birkóznia a képzőművésznek, ha bár nőnek születve, alkotói képességet érez magában. Ha most azt mondjuk, hogy Agotha Margit vérbeli grafikus, s hogy művészi arculata, egyénisége a saját nemzedékének nagyszerű tehetségekből álló gárdájával együtt tudott lélegzeni, sőt megteremtette közöttük a maga posztját, ez arra vall, hogy vénájában és képzeletében hordott eleve is valami máshová nem terelhetőt, sajátosan grafikai képességet. Külön is elgondolkodtató, hogy a többféle mesterségbeli kifejezés közül miért éppen a fametszetet érezte leginkább szíve- és kezeügyébe valónak. Aki csak rápillant a vegetáció bujaságával vetekedő lapjaira, kell hogy érezze: az áradó formaképzeletnek ebben a rengetegében az e formákat taglaló, élesen akcentuáló metszési eljárás arra való, amire a fejszecsapás a rendhez, erdőritkításkor. De szellemi hajlandóságában, a sajátos archaizáló készségében is nem véletlenül szolgálta jól éppen a fametszet előadói műfaja Ágothát. A kultúrák mélyrétegében élnek azok az ősi, emberi kifejezési formák, amelyekhez ő vonzódik, s amelyeknek valódi búvóhelyei a játék, az ének, a ritus, a mese, a monda néptől népig terjedő világáramlata. Voltaképpen minden művészet költői azok, akik ezekben a régiókban otthonosak, Agotha is ezen a réven, a poétaság jogán lépett körükbe. Művészi vérmérsékletén, gazdag kedélyvilágán is múlik, hogy képzelete azokon a „témákon” pendül meg, ahol a múlt irodalma, kultúrája valamiképp balladás jelleget ölt, s kifakad, áld vagy átkoz, de mindezt ünnepélyes köntösben, szertartásoknak is adózva, s az artisztikumnak abban a magasabb kép-