A temetők népművészete Szabó Jenő fotókiállítása (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1979)
Az igazi fotográfus a művész érzékenységével és a tudós alázatával közelít témájához. A látás és a láttatás adottságával tapint rá a világ jelenségeinek mélyen rejlő, pókháló finom kapcsolatrendszerére, a héj mögötti belső tartalomra. Lencséjével körüljár egy-egy tárgyat, valóságdarabot, rávilágít arra a helyre, ahol a lényeg lakozik, kiszabadítja, tenyerébe veszi és megmutatja az embereknek. Az igazság és a szépség ajándékát nyújtja át. Ha nem hatol keresztül a felületen, a technika iparos szolgája marad. A fényképész hivatása az adatgyűjtés és a megörökítés is, ezért tárgyszerűségre törekszik, nehogy hamis vagy hiányos képet közvetítsen. Sokszor az emléknek állít emléket, művészi alkotást értelmez, és alkot újjá, ahogy Szabó Jenő teszi ezen a kiállításon. A temető az emlékezés helye, a fejfák és keresztek rég porrá lett emberek helyett beszélnek s a képeken tovább élnek. Árulkodnak mestereik kézügyességéről, beszámolnak egy sajátos népművészeti ágról, a fejfa- és sírkőfaragásról. A képek alkotója arra vállalkozott, hogy bejárja az ország régi temetőit. Útjai során sok száz fényképfelvételt készített 18—20. századi katolikus, református, evangélikus és unitárius sírjelekről. A kiállításon ezekből mutatunk be egy szűk válogatást. A kiállított művek széles körképet vázolnak fel Magyarország temetőinek népművészetéről, néhány közülük eddig ismeretlen temetőkről tájékoztat. A tabló azonban nem teljes, hiszen nem egy sírjeltípus hiányzik róla. De nem is ezzel az igénnyel készült. Inkább egyfajta számvetés két évtized munkájának eredményeivel. Szabó Jenő 1959 óta dolgozik múzeumi fotósként, először a Néprajzi Múzeumban, majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Fényképeinek ezrei szolgálnak segédeszközül a tudományos és archiváló munkában. Ez a kiállítás azonban több néprajzi dokumentációnál. Gondolatilag jól fölépített képsorai önálló művészi elképzelésekről vallanak. Szabó Jenőt a sírjelek népművészeti értékén túl az általuk megtestesített humánus tartalom foglalkoztatja. Amikor a kiállítást a sírfák mellett (alatt?) álló öregasszony képével nyitja, a gauguini kérdést fogalmazza újra más művészi eszközökkel. A képek ebben a létfilozófiai beállításban mélyebb értelmet nyernek. A kiállítás záróképei a jövő felé tekintenek, utat mutatnak, hogyan őrizhetjük meg hitelesen egy kihaló népművészeti ág tárgyi emlékeit a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. ZENTAI TÜNDE