A temetők népművészete Szabó Jenő fotókiállítása (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1979)

Az igazi fotográfus a művész érzékenységével és a tudós alázatával közelít témájához. A látás és a láttatás adottságával tapint rá a világ jelenségeinek mélyen rejlő, pókháló finom kapcso­latrendszerére, a héj mögötti belső tartalomra. Lencséjével körüljár egy-egy tárgyat, való­ságdarabot, rávilágít arra a helyre, ahol a lényeg lakozik, kiszabadítja, tenyerébe veszi és megmutatja az embereknek. Az igazság és a szépség ajándékát nyújtja át. Ha nem hatol keresztül a felületen, a technika iparos szolgája marad. A fényképész hivatása az adatgyűjtés és a megörökítés is, ezért tárgyszerűségre törekszik, nehogy hamis vagy hiányos képet közvetítsen. Sokszor az emléknek állít emléket, művészi alkotást értelmez, és alkot újjá, ahogy Szabó Jenő teszi ezen a kiállításon. A temető az emlékezés helye, a fejfák és keresztek rég porrá lett emberek helyett beszélnek s a képeken tovább élnek. Árulkodnak mestereik kézügyességéről, beszámolnak egy sajátos népművészeti ágról, a fejfa- és sírkőfaragásról. A képek alkotója arra vállalkozott, hogy bejárja az ország régi temetőit. Útjai során sok száz fényképfelvételt készített 18—20. századi katolikus, református, evangélikus és unitá­rius sírjelekről. A kiállításon ezekből mutatunk be egy szűk válogatást. A kiállított művek széles körképet vázolnak fel Magyarország temetőinek népművészetéről, néhány közülük eddig ismeretlen temetőkről tájékoztat. A tabló azonban nem teljes, hiszen nem egy sírjel­­típus hiányzik róla. De nem is ezzel az igénnyel készült. Inkább egyfajta számvetés két évtized munkájának eredményeivel. Szabó Jenő 1959 óta dolgozik múzeumi fotósként, először a Néprajzi Múzeumban, majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Fényképeinek ezrei szolgálnak segédeszközül a tudomá­nyos és archiváló munkában. Ez a kiállítás azonban több néprajzi dokumentációnál. Gondola­tilag jól fölépített képsorai önálló művészi elképzelésekről vallanak. Szabó Jenőt a sírjelek népművészeti értékén túl az általuk megtestesített humánus tartalom foglalkoztatja. Amikor a kiállítást a sírfák mellett (alatt?) álló öregasszony képével nyitja, a gauguini kérdést fogal­mazza újra más művészi eszközökkel. A képek ebben a létfilozófiai beállításban mélyebb értelmet nyernek. A kiállítás záróképei a jövő felé tekintenek, utat mutatnak, hogyan őriz­hetjük meg hitelesen egy kihaló népművészeti ág tárgyi emlékeit a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. ZENTAI TÜNDE

Next