Barabás Márton kiállítása (Stúdió Galéria, Budapest, 1980)

1952-ben születtem Budapesten. A Művészeti Szakközépiskola grafikai szakára, majd a Képzőművészeti Főiskola festő szakára jártam. Kádár György, Kokas Ignác és Kocsis Imre voltak a mestereim. Tagja vagyok a Művészeti Alapnak, a Fiatal Művészek Stúdiójának és a Szövetségnek. 1977- től 79-ig részt vettem a Makói Grafikai Művésztelep munkájában. Műveim 1977 óta szerepeltek a Stúdió csoportos kiállításain belföldön és külföldön; 1978-ban Párizsban és Arrasban, 1979-ben Istambulban, 1980-ban Wilhelmshavenban (NSZK), Berlinben és Sopotban. Részt vettem az 1980-as Velencei Biennálén. A Nemzeti Galéria „Rajzművészet" és a pécsi „Rajzdrawing" kiállításon, valamint a szintén Pécsett rendezett „Plasztikus képek, képszerű plasztikák" kiállításon mutattam be néhány (részben itt, a Stúdió Galériában is látható) művemet. 1978- ban Derkovits ösztöndíjat, majd nívódíjat kaptam. EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK: 1976. Csepel, Rideg Sándor Művelődési Ház 1976. Rákosliget, Hazafias Népfront Klubja 1976. Toldi Mozi Galériája 1977. Csepel, Ifjúsági Klub 1977. Budapest, Fiatal Művészek Klubja 1978. Csepel Galéria 1978. Csepel, Papírgyár Ifjúsági Klubja (PIK) 1979. Csepel, Martos Flóra Kultúrház 1979. Iklad, Ipari Műszergyár Klubja 1979. Miskolc, Mini Galéria 1979. Budapest, Bartók 32 Galéria (Marosvári Györggyel és Körösényi Tamással) Ha verset írnék, rímtelen, időmértékes formát választanék. Rejtve maradó­, a fennhangon olvasás közben igazán kiderülő mértéket. Mértéket szándékom és a megvalósulás számára egyaránt. A hexameter időbeliségének megfeleltethető vizuális analógiát találtam a zongorában. A zongora tárgyi léte az időben teljesül ki, differenciálódik hangszer­ létté. Megszólaltatják és megszólal. Az ép zongora készséges. A vele eljátszható variációk száma végtelen. Ahogy csökken ez a készség, úgy fogy benne a hangszer és úgy növekszik a látvány. Látvánnyá redukálódik. Bár már nem méltó nevére: „Lauberger und Gloss" de nyomot hagyó történései révén fölcserélhetetlenné válik. Használ­hatatlanságában egyre különösebbé. A már használhatatlan zongora továbbrombolása teljesen értelmetlen a zenei eszköz, a hangszer­lét szempontjából. Hangszerléte megszűnt. A leépülés „továbbpofozása" már csak valamilyen más lét szempontjából értelmes. Ezért a pofon általi újabb időstigma már nem csak a zongora jelzője. Az ese­mény nyoma tenyeremben bizsereg.

Next