Heitler László kiállítása (Csepel Galéria, Budapest, 1980)
faragott székeik, kovácsolt rácsaik kifejeznek ... Lehet, hogy absztraktot szeretnék festeni, de mindig valami megfogható kerekedik ki a kezem alól..." Ez a „megfogható", de mégis az elvonás (az absztrahálás) szűrőjén átbocsátott valóság az otthon, a táj, a szülőföld, a haza mélységes szeretete . . . Ennyivel beéri. Ő nem akarja megváltani a világot: nem akar megválni attól a világtól, melynek létét, festő voltát, emberségét köszönheti. És ez nem „csak" ennyi ... A XVII. század holland kismesterei jutnak eszembe róla : kocsmák, részegek, szobasarkok, csendéletek festői, a holland „kisvilág" hű mesterei. De Hollandia maradt meg általuk képeikben ... S még valami. Az emberséget (az emberiséget !) és az emberkéz formálta világot, annak tárgyait elpusztító technikai szupercivilizációtól Heitler László képei megmentik, mert újabb létezésbe — a művészibe — emelik át a dédelgetett népi szellem arculatát. A világ „tökéletesedik" — de elridegül. Heitler képei e ridegülő tökéletesedés síró pusztulásában a kézmelegben tartott apró lángocskák, lüktető melegek; ha akarna, sem tudna mást, nemesebbet végezni. Ez a misszió emberi is, magyar is, szociális és így összességében cselekvése minősége által; művészi. Bencze László Barokk kisváros