Makói Művésztelep kiállítása (Makó, 1980)
Három-négy évvel ezelőtt folyton a művésztelepekre terelődött a szó, ha a képzőművészetről írtunk, beszélgettünk. A szakmán belül ez volt a „téma”. Nem véletlenül: az átalakulás, a nagykorúvá válás ideje volt ez nem egy alkotóiélpnél. Nyári művésztelepek persze korábban is voltak szép számmal, de többségük kapcsán túl gyakran emlegettük azt, hogy „rajztanárok” és „nyaralás”. Néhány éve azonban egyszerre több helyütt tudatosodott: az alkotótelep mással nem pótolható lehetőség a művész és a mecénás számára egyaránt. A telepek sorban szakosodni próbáltak a helyi - főleg ipari - bázisra és a hagyományokra támaszkodva. Több intézmény péntárcája nyílt ki számukra, minőségileg más munka kezdődhetett méltóbb körülmények között. Munkabizottság, információs központ alakult a szakmán belül a „mozgalom” segítésére. Sőt, nemzetközi tanácskozásra is összeültünk, hogy a sok-sok helyi tapasztalat alapján mindnyájunk számára világossá váljanak az alkotótelepek létrehozásának, eredményes működésének fontosabb szempontjai. Ám ha elővesszük az akkori dokumentumokat, a szakemberekre vonatkozó lényeges részleteken túl csupa olyan általánosságot találunk, amelyre bárki józan ésszel rájön, ha belegondol a dologba. A művész számára valammilyen speciális, másképp nem elérhető lehetőséget kell nyújtani, különben valóban csak nyaralásnak tekinti a művésztelepi időszakot. Ez a lehetőség lehet a nagyipari előállítás, vagy a drága eszközt igénylő képzőművészeti technika gyakorlása, vagy pedig egyszerűen a közösségben való dolgotás (bár ezt a legnehezebb hivatali utakon előkészíteni). A mecénás számára a befektetéssel arányos - bár főleg erkölcsi-kulturális - haszon kell adódjék: a közterek gazdagodása színvonalas művekkel (s köztér a munkahely, az iroda vagy a városi mozi is!), a kortárs képzőművészet iránti idegenkedés oldódása ott helyben, s - nem szégyen - a város reputációjának növekedése mások szemében. De bármilyen általánosságok ezek, a városok öbbsége sokáig csak rövidtávú helyi érdekeket vett tekintetbe, s végre épp néhány éve jutottak el néhol a nagyvonalúbb távlati tervezéshez. Az újjászületett Makói Művésztelep is ilyen elemi, kézenfekvő lehetőségekre épít. Olyan kézenfekvőekre, hogy szinte röstellnivaló leírni. Olyan kézenfekvőekre, hogy idehaza senki sem élt még velük. Grafikánkban jelen van egy olyan - immár nem is fiatal - nemzedék, amelyet már nem kötnek szoros szák , a magyar sokszorosító-grafika 66-as évek eleji reneszánszhoz (legfeljebb egyiküket-másikukat Kondor Bélához). Ennek a generációnak nagyon határozott saját karaktere van. Csak éppen helye nincsen. Intellektuális alapállású, a 70-es évek művészete által érintett, alkalmanként már multimedialitásban gondolkodó grafikát művelnek a mai harmincasok (bár épp tájékozódásuk jócskán kifogásolható). Ámde pontosan ezek a tulajdonságok gyakorlatilag eladhatatlanná teszik lapjaikat. Kivéve ha aprólékos kidolgozással, pöttyözgetéssel „hitelesítik” azokat. Minél tisztábbá válnak gondolatilag a grafikák, annál kevésbé vevők rá a képcsarnoki „hivatalos” - vagy magánműértők, az irodalmi folyóiratok, a könyvkiadók. Kiállításokból megélni pedig nem lehet... Ellentmondásos helyzet, megélhetés és szellemi fejlődés mond ellent egymásnak. A rendelkezésünkre álló grafikai technikák sem igazán inspirálóak (legfeljebb finom, ironikus nosztalgiázásra). Tollrajz, rézkarc, fametszet szinte minden lehetőségüket kivallották már. A szitanyomásnak a rossz hazai alapanyagokkal több a korlátja, mint az esélye. Az ofszet-litóhoz viszont műhelyháttér kell. Mindezek kombinációjához, a magas-, mély-, dombor- és síknyomás és az egyedi technikák egybejátszásához pedig szinte egy kisüzem. Azaz sok-sok pénz. A művészek oldaláról ennyi elég is egy alkotótelep vitalitásához: a nemzedéki gondok, kihasználatlan szellemi képességek és főleg a technika. S a város részéről? A makói vezetők a legfontosabb lépést három-négy éve megtették: nem gyanakvással szemlélik a művészek tevékenységét, bíznak bennük. Eljutottak a döntő felismerésig, hogy értékre nevelni csak értékkel lehet. Ugyanakkor szerencséjük is volt. Hiszen az alkotótelepek körüli zaj mára elült, s ennek két nyomós oka is van. Egyrészt nagyjából kialakultak a lehetséges művésztelepi profilok. Másrészt mostanában nemigen lesz lehetőség komolyabb művésztelepi beruházásokra. A kérdés ma inkább az, képes-e talpon maradni Villány, Siklós, Velem, Kecskemét, Győr, Dunaújváros, Nagyatád, Makó... A makói telep mindenesetre már bizonyított. A Nemzeti Galériától a miskolci biennáléig sorra tűntek föl azok a művek a kiállításokon, amelyek le sem tagadhatnák, hogy „made in Makó”. Nemcsak a technika, az ofszet-irtó utal erre. Hiszen az a kisofszet vagy más néven rotagép, amelyik a „nagy szám” ezen az alkotótelepen, semmi különlegeset nem tud. Ez a géptípus a legelterjedtebb az országban, szerény, igénytelen masina, minden házinyomdában ott van. Sokkal jelentősebb, hogy a művészek, kezükbe véve a rotalemezt, azaz technikát és bizalmat kapva, hirtelen kiszabadultak gondolataik szűkülő köréből. Kocsis Imre, azután Szemethy Imre, Szabados Árpád, Kovács Tamás, Veszély Ferenc és a többi grafikus közelebb jutott ahhoz, hogy megtalálja a gondolatai lényegét pontosabban közvetítő eszközöket. Bán András