Makói Művésztelep kiállítása (Makó, 1980)

Három-négy évvel ezelőtt folyton a művésztelepekr­e terelődött a szó, ha a képzőművészetről írtunk, beszélgettünk. A szakmán belül ez volt a „téma”. Nem véletlenül: az átalakulás, a nagykorúvá válás ideje volt ez nem egy alkotóiél­­pnél. Nyári művésztelepek persze korábban is voltak szép számmal, de többségük kapcsán túl gyakran emlegettük azt, hogy „rajztanárok” és „nyaralás”. Néhány éve azonban egyszerre több helyütt tudatosodott: az alkotótelep mással n­em pótolható lehetőség a művész és a mecénás számára egyará­nt. A telepek sorban szakosodni próbáltak a helyi - főleg ipari - bázisra és a hagyományokra támaszkodva. Több intézmény pé­ntárcája nyílt ki számukra, minőségileg más munka kezdődhetett méltóbb körülmények között. Munkabizottság, inf­ormációs központ alakult a szakmán belül a „mozgalom” se­gítésére. Sőt, nemzetközi tanácskozásra is összeültünk, hogy a sok-sok helyi tapasztalat alapján mindnyájunk számára vil­ágossá váljanak az alkotótelepek létrehozásának, eredményes működésének fontosabb szempontjai. Ám ha elővesszük az akkori dokumentumokat, a szakemberekre vonatkozó lényeges részleteken t­úl csupa olyan általánosságot találunk, amelyre bárki józan ésszel rájön, ha belegondol a dologba. A művész számára valam­milyen speciális, másképp nem elérhető lehetőséget kell nyújtani, különben valóban csak nyaralásnak tekinti a műv­észtelepi időszakot. Ez a lehetőség lehet a nagyipari előállítás, vagy a drága eszközt igénylő képzőművészeti technika gyakorlása, vagy pedig egyszerűen a közösségben való dolgot­ás (bár ezt a legnehezebb hivatali utakon előkészíteni). A mecénás számára a befektetéssel arányos - bár főleg erkölcsi-kulturális - haszon kell adódjék: a közterek gazdagodása színvonalas művekkel (s köztér a munkahely, az iroda vagy a városi mozi is!), a kortárs képzőművészet iránti idegenkedés oldódá­sa ott helyben, s - nem szégyen - a város reputációjának növeke­dése mások szemében. De bármilyen általánosságok ezek, a városok öbbsége sokáig csak rövidtávú helyi érdekeket vett tekint­etbe, s végre épp néhány éve jutottak el néhol a nagyvonalúbb távlati tervezéshez. Az újjászületett Makói Művésztelep is ilyen elemi, kézenfekvő lehetőségekre épít. Olyan kézenfekvő­­ekre, hogy szinte röstellnivaló leírni. Olyan kézenfekvőekre, hogy­­ idehaza senki sem élt még velük. Grafikánkban jelen van egy olyan - immár nem is fiatal - nemzedék, amelyet már nem kötnek szoros szák , a magyar sokszorosító-grafika 66-as évek eleji reneszánsz­­hoz (legfeljebb egyiküket-másikukat Kondor Bélához). Ennek a generációnak nagyon határozott saját karaktere van. Csak éppe­n helye nincsen. Intellektuális alapállású, a 70-es évek művésze­te által érintett, alkalmanként már multimedialitásban gondolko­dó grafikát művelnek a mai harmincasok (bár épp tájékozódásuk jócskán kifogásolható). Ámde pontosan ezek a tulajdonságok gyakorlatilag eladhatatlanná teszik lapjaikat. Kivéve ha aprólékos kidolgozással, pöttyözgetéssel „hitelesítik” azokat. Minél tisztábbá válnak gondolatilag a grafikák, annál kevésbé vevők rá a képcsarnoki „hivatalos” - vagy magánműértők, az irodalmi folyóiratok, a könyvkiadók. Kiállításokból megélni pedig nem lehet... Ellentmondásos helyzet, megélhetés és szellemi fejlődés mond ellent egymásnak. A rendelkezésünkre álló grafikai technikák sem igazán inspirálóak (legfeljebb finom, ironikus nosztalgiázásra). Tollrajz, rézkarc, fametszet szinte minden lehetőségüket kivallották már. A szitanyomásnak a rossz hazai alapanyagokkal több a korlátja, mint az esélye. Az ofszet-litóhoz viszont műhelyháttér kell. Mindezek kombinációjához, a magas-, mély-, dom­bor- és síknyomás és az egyedi technikák egybejátszásához pedig szinte egy kisüzem. Azaz sok-sok pénz. A művészek oldaláról ennyi elég is egy alkotótelep vitalitásához: a nemzedéki gondok, kihasználatlan szellemi képességek és főleg a technika. S a város részéről? A makói vezetők a legfontosabb lépést három-négy éve megtették: nem gyanakvással szemlélik a művészek tevékenységét, bíznak bennük. Eljutottak a döntő felismerésig, hogy értékre nevelni csak értékkel lehet. Ugyanakkor szerencséjük is volt. Hiszen az alkotótelepek körüli zaj mára elült, s ennek két nyomós oka is van. Egyrészt nagyjából kialakultak a lehetséges művésztelepi profilok. Másrészt mostanában nemigen lesz lehetőség komolyabb művésztelepi beruházásokra. A kérdés ma inkább az, képes-e talpon maradni Villány, Siklós, Velem, Kecskemét, Győr, Dunaújváros, Nagyatád, Makó... A makói telep mindenesetre már bizonyított. A Nemzeti Galériától a miskolci biennáléig sorra tűntek föl azok a művek a kiállításokon, amelyek le sem tagadhatnák, hogy „made in Makó”. Nemcsak a technika, az ofszet-irtó utal erre. Hiszen az a kisofszet­ vagy más néven rotagép, amelyik a „nagy szám” ezen az alkotótelepen, semmi különlegeset nem tud. Ez a géptípus a legelterjedtebb az országban, szerény, igénytelen masina, minden házinyomdában ott van. Sokkal jelentősebb, hogy a művészek, kezükbe véve a rotalemezt, azaz technikát és bizalmat kapva, hirtelen kiszabadultak gondolataik szűkülő köréből. Kocsis Imre, azután Szemethy Imre, Szabados Árpád, Kovács Tamás, Veszély Ferenc és a többi grafikus közelebb jutott ahhoz, hogy megtalálja a gondolatai lényegét pontosabban közvetítő eszközöket. Bán András

Next