Bakony Balatony (Dési Huber István Terem, Veszprém, 1981)

A Bakony nem olyan szerencsés a festészetünkben, mint a Balaton. Még ha szakmabelit kérdezne is meg valaki, mondjon egy Bakony-festőt, azt hiszem, az illetőnek összeráncolódna a homloka és néma maradna. Ezért jó kezdeményezés ez a Bakony—Ba­laton kiállítás, amely másodszor nyílik meg Vesz­prémben, s azzal az üdvözölhető szándékkal, hogy a Képcsarnok és a Veszprém megyei Tanács ha­gyománnyá tágítja. Ezzel hazánk egyik legszebb tájegysége fogna kezet a Balatonnal, melynek ér­tékét nem kell bemutatnunk, majdnem minden ma­gyar ismeri, találkozott vele népdalokban, nóták­ban, irodalomban, művészetben éppúgy, mint a va­lóságban. Nem úgy a Bakony, melynek erdejéről Berzsenyi is énekelt, mert akkor még a „Bakony er­dején" nem a Balatontól északra elterülő Balaton- Felföldet értették. A Bakony déli határául a földrajz­tudomány a Devecser-Várpalota közötti vonalat je­lölte meg, melynek legdélibb csücske a Veszprém — Nagyvázsony közti törésvonalig húzódott le. Ma már a köztudatban lehúzódik a Balaton északi part­jáig, de Veszprém mindenképpen része volt a Ba­­konynak, az ma is. Jogosult hát a két földrajzi táj­egység összekapcsolása a festészet által, s ez bizo­nyára termékenyítően hat abba az irányba, hogy művészeink ne csak a Balatont örökítsék meg a fes­tészet mai, de holnap is érvényes formanyelvén, ha­nem a Bakony regényes, betyáros és Krúdy Gyulá­­ban romantikus, ugyanakkor az utolsó száz évben iparilag is erőteljesen változó világát, aminek kez­detét Veszprém szülötte, Endrődi Sándor már a szá­zadfordulón észrevette Hogy Mészöly Gézától — ne menjünk most visszább a múltba — Egry Józsefig, Halápy Jánosig kik festet­ték meg a Balatont, az mondhatni annyira köztu­dott, hogy legföljebb Székely Bertalannal, Lotz Ká­rollyal és Deák-Ébner Lajossal egészítjük itt ki a névsort, mert ők nem a Balatont, hanem környéké­nek épületeit díszítették műveikkel. S ha a Bakonyt Milyen sötét a Balaton S a nyár után hogy vérzenek a fák. Tündér Tihany, felelsz-e énnekem. Ha azt mondom mégegyszer: ifjúság? (Kosztolányi Dezső) összekapcsoljuk a Balatonnal, tehát a szárazföldet a magyar tengerrel, akkor jogosult a Balaton-part­­vidék épületeit díszítő régi festőket is jegyezni a mű­vészettörténeti tőzsdén. S a Balatont festők közis­mert nevei mellé odaírni, hogy átmenjen a köztu­datba, a legnagyobb magyar koloristák egyikének nevét, Szentiványi Lajosét, azután Vass Elemérét, s természetesen mindazokét, akik ezen a kiállításon — korra való tekintet nélkül — szerepelnek. A Balatonról született irodalmi, tudományos és művé­szeti kiadványok könyvtárnyira rúgnak, de Kassák La­jos, Jékely Zoltán, Nagy László, Fodor András, Tóth Bálint nevét mégsem hagyhatom említés nélkül. Ta­­tay Sándort, Eötvös Károlyt viszont a Bakonnyal kap­csolatban is idézem, úgy­szintén a költő Erdélyi Jó­zsefet, ki közvetlen táji élmény alapján örökítette halhatatlan szépségű versekben a Bakony-erdő té­li-nyári szépségeit, a Jári-patakot, az azóta eltün­tetett másik patakot, a Tapolcát. Hogyan látja a ma festője a Bakonyt, táji környe­zetét, falvait, városait, ipari létesítményeit, s benne a legfontosabbat, az embert — erre a kérdésre vár­ja a művészek válaszát a Bakony—Balaton kiállítás. Nem valószínű, hogy a kép a teljességet nyújtja, de huszonnyolc művésztől, illetve egy-egy kiállítás­tól ezt nem is illik számonkérni. Arra azonban érdemes figyelnie a szakmának és a közönségnek, hogy az évről évre ismétlődő kiállítások mivel, s mely színvonalon egészítik ki az előző évi anyagot. Izgalmas feladat ez a művészeknek és a Képcsarnok kezdeményezése erőpróba elé állítja a művészt: ho­gyan s mivel gazdagítja önmagát, s ezáltal művé­szetünket a kiállításra évről évre beküldött képeivel. A kínálat, akár a Bakonyra, akár a Balatonra gon­doljunk, kimeríthetetlen kincsesbányára hívja föl a figyelmet. Azt, hogy ez alkalommal hogyan éltek vele a kiállító művészek, a következő oldalakon, il­letve a kiállításon láthatja a közönség. dr. Szíj Rezső

Next