Bálint Endre festőművész kiállítása (Szentendrei Képtár, 1981)

BÁLINT ENDRE KÉPEIHEZ „Miért van gyakorta az az érzésünk, mintha műveink lennének a másodlagosak a kritika primátusával szemben?” - teszi fel a kétélű kérdést Bálint Endre, a festő. Kétélű kérdés már csak azért is, mert egyik élét öntudatlanul maga felé fordítja. Az író Bálint jól ismeri a szavak súlyát, hiszen a maga módján kritikus is. Talán éppen alkatának ilyen kétirányú érzékenysége folytán reagál oly gyorsan a külső és belső történésekre egyaránt. Képein és írásban is. Pályája kezdetén jó néhányszor ír olyan nagy tehetségekről „akikről keveset beszélnek”, és írásaiban most is nem egyszer hívja fel a figyel­met egy-egy fiatal művészre, akiről a szakma, a közönség még nem vett tudomást. A művész Bálintot azonban bizonyára még inkább ismeri el felfedezőnek a kor fiatalabb avant­­garde-ja. Elsősorban talán montázsai és objet­i miatt. Olyan műfajok ezek, amelyekben a szellem le­leménye, a gondolati és vizuális „trouvaille” robbanékonyan előre világít. Ezen a retrospektív kiállítá­son is találkozunk a lényegbevágó gondolattársítások megrázó tablóival. Ami azonban mindennél fon­tosabb, a festmények legjava tömör összképet nyújt az egész életműről. A Szentendrei Iskola európai távlatai felé nyitnak utat az Európai Iskola szentendrei festői. A szá­zad derekán a modern magyar művészet hagyományébresztő és formaújító törekvéseit egy maroknyi művész képviseli. Bálint Endre is megjárta a kor Eiffel-tornyát, jelképesen talán lépcsőfokról lépcső­fokra halad feljebb, hogy széttekintsen - a valóságban pedig meglepő hirtelenséggel talált — Pá­rizsban hontalan önmagára, s ott bontotta ki a hazai emlékvilágból táplálkozó, eltéveszthetetlenül egyéni sttlusát az ötvenes évek végén. „Nyolc alkalommal voltam Párizsban... a harmadik és leghosszabb párizsi tartózkodásom ideje alatt szinte a belső és külső csend pereméről szemlélhettem önmagamat és festészetem további lehetőségeit" — vallja e magáratalálás éveiről maga a művész. A „belső és külső csend pereméről", tér és idő madártávlatából látja meg azokat az összefüg­géseket, amelyek kusza gombolyagként vagy kövesedő gubancként élnek az emberben. Mindenki is­meri a múlt ilyen fellazulásának, az emlékrétegek csöndes oldódásának ezeket a kivételes időszakait. Többnyire bizonyos helyzetek vagy állapotok váltják ki őket. Utazás vagy betegség, esetleg egy friss természeti, vagy zenei élmény — jó, vagy rossz változások — de mindenképpen az jellemző rájuk, hogy a megszokott életformából való kizökkenés teremti meg sokszor nagyon is produktív atmoszférájukat. Ilyesféle produktivitásra adott alkalmat Bálint számára az öt párizsi esztendő (1957—1962). Elég hosszú idő ahhoz, hogy az emlékezés villanófényeinél ne csak a lélek érzelmi telítettsége szikrázzon fel, ne csak az egymásra rakódott rétegek rezdüljenek meg, hanem valamiféle átalakulás is bekövet­kezzék. Tulajdonképpen két folyamat indul meg ekkor, egymással párhuzamosan. E folyamatok egyrészt dinamikusak (idő és tér ütközése, helycserék, új élmények örvénylései) - másrészt értékérzékenyek (élet, mint emlék, múlt dolgok költői hierarchikus szelekciója és egybekapcsolása). A két folyamat a festmé­nyeken már egy harmadikban, a tudatos lét- és műalakítás módszerében tisztul tovább. A szűkszavú kompozíciók elemeinek szürrealisztikus feldolgozása során a művész megtanul szűrni és mérni. Bálint Endre keskeny, horizontálisan alakított párizsi fatábláin azután már csak azt mutatja fel, ami ilyen távolból is közel áll hozzá, ami úgy sorakozik köröskörül, mintha beépült volna élete falaiba. Az emlé­kezés sűrítő mozdulatával jeleníti meg az eltűnt idő nyomában felbukkanó mitikus alakzatokat. És életre kel „az a gyermeki misztériumjáték, ahol a hős, az áldozat és a tisztelt publikum szétválaszthatatlan­sága kristályosodik olyanná, hogy a kristály felülete egyben prizma is: begyűjti a fényeket”. Ezek a fények felgyújtják a múlt lámpásait és homályba ejtik azt, ami kihullott a művész idejéből. Bálint je­lenéseinek sajátos fénytörései arról adnak hírt, hogy már annak idején, amikor „a vándorlegény útra kelt”, rejtelmes és szorongató árnyak lappangtak a jelenségek sokszínű káprázata mélyén és ezek mind­eddig nem fedték fel arcukat. Most pedig „álomra fordul az idő". Furcsa álom a múltról, amelyre a lélek rácsodálkozik és amelyet olykor megdermeszt a senki földjén bolyongók rettenete. Korok és tájak, alakok és tárgyak kavargásából új meg új eseménysorok születnek és kísérnek múltból jövőbe. Tanúi lehetünk egy jeltörténet kialakulásának, amelyen belül minden mozzanat óhatat­lanul többrétű jelentést hordoz, s amelyről a képek önmagát faggató alkotója is többször és persze többféleképpen szól. A művész számára is váratlanul feltörő felvilágban régi és új motívumok kelnek együttes életre, hogy elbeszéljék egy lélek helyszíneinek történetét. A népligeti varázsló, a szentendrei ablakrács, a sárospataki lovacska, a zsennyei homokfutó, a dór kapuoszlop, a fényküllős időkerék, az ikonos nőalak, a szerb csontszimbólum, a burnuszos figura a párizsi palánksor előtt, a csuklyás szász

Next