Csizmadia László (Pécsi Galéria, 1981)

„A pillanat elszáll, a kép megmarad" — írta egyik grafikája alá a cí­met Csizmadia László. Ha szabatos ars poeticát nem is sugall e tétel, egy alkotói tevékenységében mégis kitüntetett kapcsolatot valószínűsít. Egyen­súlyállapotra utal, melyben a személyiség integritásának és a „külső" való­ságnak mezsgyéje meglehetős biztonsággal felismerhető. Mint valamely re­neszánsz diszciplína, úgy terül ki kutatásai nyomán a valóságleíró optikai­­vegyi-technikai „titok". A valóság látásában feltérképezhető „mi és hogyan" vegyületei szülik lapjait, őrzi a teljes valósággal való összemérés igényét, és láthatóan nem fél a vesztes menetektől, egy gazdag valóságnak felfogott tel­­jesértékű és színes „omnipotens” valóság közvetítésének igényével tűzte ki alkotói pályaívének első kanyarjait. Szinte szokatlan módon a mai magyar grafikában, műveivel újra felveti az érzéki „szép” feldolgozásának további lehetőségeit. Ama műnem béklyóit bogozza, mely még ma is igen szívósan ragaszkodik a poétikus pózaihoz. Nem az imaginatív megértés kötetlen réte­geiben merítkezik meg, bár képzeletét kétségkívül foglalkoztatják a „színes valóságtól" való elrugaszkodás lehetőségei is. Szeretné megtartani a grafikai mű „festői" vonásait, átvinni rá a valóság egységnyi felületére eső gazdag­ságát, és ráadásul mindezt érzéseivel, feldolgozott tapasztalatával egybe­vágó módon. Szándéka — kitartó akarattal és becsületes eltökéltséggel iszákjában — nem művészet létrehozását célozza, nem művészet „akar" len­ni amit csinál, hanem valami magától értetődő létezésnyom, életének teljesen szervült kísérőjelensége. Láttuk: a művészi teremtés modellezte valóság igazi funkciózavarokat sejtet, benne időben és erőteljesen jelzett tényező az önmaga korlátait defi­niáló kutató művész. Aki nem törődhet a változtatás alternatíváit megrajzolni képtelen kritikával, az elentétes indulattal, a fékezőerőkkel, a magánnyal. Mert más dolga van. Programja van. Önmagát kell realizálnia, belső telített­ségét megmutatni, lehetőleg anélkül, hogy a „szülés" komplikációiból köz­ügyet csinálna. A mindennapi, megélt valóság szövetéből kiszálazott élmé­nyek banalitása kollektív hétköznapjaink útitársaként „írja” le Csizmadia Lászlót. De a kellő mélységgel nem feldolgozott mindennapi látvány rejtett szépség-kapacitásának „kifejtésével" egyszersmind élre is tör, úgy adja elő vadonatúj felismeréseit, hogy azok maguktól érthetőek maradnak, s így nem kell a szó, a cselekvés párája ... Aknai Tamás f­i Tifi \1 ■¡ \|?wm ' M Ém

Next