Hommage Bartók (Vigadó Galéria, Budapest, 1981)
Korszakalkotó művészek különös szigorral tekintenek utókorukra: utánuk már nem lehet a régi módon alkotni, műveik fényében megváltozik a művészet lehetőségeiről alkotott véleményünk, átalakul a világ, melyben élünk. De amilyen mértékben forradalmasítják saját művészeti águkat, ugyanolyan szigorral tiltják meg produkciójuk utánzását, az epigonizmust, talentumuk aprópénzre váltását. A korszakalkotók eme szigorát Bartók Béla tartásának példamutató erejével egészítette ki: ő nemcsak a zeneművészetet forradalmasította, hanem új mércét állított fel a modern művész küldetését, morális értékrendjét illetően. Ezzel vívta ki szellemi hatásának egyetemességét, szinte minden művészeti ágra gyakorolt megtermékenyítő befolyását. Miben áll a Bartók-i tartás és mű modellszerűsége? Először is: neki sikerült, talán a XX. században elsőként kitörnie a modern művészet átokként kísérő magányából. Nem betű szerinti értelemben szellemileg, alkotásai felszabadító világképében. Az eltűnőben lévő közösségiség maradványaihoz, a paraszti muzsikához fordulva találta meg azt a tápláló forrást, melyből merítve újra lehet teremteni a művész és közösség egymásra találásának új lehetőségeit. Kora külső magányra, sőt önkéntes száműzetésre ítélte, de Bartók nemcsak hitt a művészet közösségteremtő küldetésében, hanem egyre tisztábban szólaltatta meg a világát kisajátító, felszabaduló, társra találó emberiség vágyait, a közösségben oldódni képes művek hangját. Ezért sikerült neki példát teremtenie: a modern művész magányossága nem átok, levetkőzhetetlen sors, hanem feladata visszatalálni a népi kultúra közösségéhez, és innen megfogalmazni korunk nagy kérdéseit. Ezért tudta maradandó módon megszólaltatni a felbomlás és felszabadulás, elidegenedés és megváltásigény, a rémület és ígéret modern módon bonyolult, s nála mégis áttetszően világos ellentmondásait. Bartók számára tehát a művészet közösségisége nem adottság, egyszerű élettény, hanem feladat volt, s ezt a feladatot örökítette tovább utódaira, ezt a küldetést vette át tőle a jelen művészete is. Hatásának egyetemessége azt is jelenti ezért, hogy szinte minden művészeti ágban e küldetés kínja és öröme a teremtő művész legigazibb éltető ereje. Bartók elementáris hatásának másik jellemzője gyémántkeménységű egyénisége. Művészi pályája, kitartása, magyarsága, forradalmi módon értelmezett művészi autonómiája mellett, szinte példázza, hogy csak az etikai tartással párosuló tehetség számára tárul fel új arcával a világ, hogy korszakos produkcióhoz nem elég a tehetség - a zsenialitás etikai fajsúly kérdése is. Bartók itt is utolérhetetlen példává emelkedett. Hétköznapi kérdésekben éppúgy, mint a művészi vitákban, világképében éppúgy autonóm teremtő maradt, mint magyarságában, forradalmi progresszivitásában. Ezzel is új mértéket teremtett: a sors által irányt-vetett modern művész mítoszával szemben ő maga alakította életét, művészetét: "nem engedett sem a sötétség hatalmainak, sem divatos művészeti áramlatok csábításainak, sem a kínálkozó kompromisszumoknak. Mindent magába szívott, amit kora kultúrája teremtett, de műveiben csók annak adott helyet, ami szellemének autonóm indulatából született, amiről érezte,hogy kora dadogva bár, szavakat keresve ki szeretne mondani. Ezért nem ragadta magával egyetlen zenei áramlat vagy divathullám, ezért tudott maradandó értékeket adni népének, korának. Művészi tartásának autonómiája - politikai meggyőződésétől az alkotás technikai részleteiig, életvezetésétől világképe eredetiségéig — ezért szolgál ma is példaképként a ma művésze számára. Hiszen ma talán még erőszakosabban tolulnak az alkotó műhelyébe különböző divatok, csábító önkifejezési lehetőségek, s a bartóki autonóm teremtő szenvedély egyszerűsége így a mai művész biztató társa: segít vállalni önmagunkat. S végül: példája tanította meg a modern magyar művészetet arra az igazságra, hogy csak azok a művek képesek kilépni az értékek nemzetközi versenyébe, melyek magyarságukat az egyetemes emberi kultúra szintjén képesek megfogalmazni. A modern művész gyökértelenségének, kozmopolitizmusának mítoszával szemben Bartók kiharcolta magának, hogy magyarságában találhasson otthonára. De úgy volt magyar, hogy e kis nép értékeiből az egyetemes emberi kultúra, a modern művészet épületét gazdagította szintézist teremtő csodáival. Ahogyan a Concerto elején felcsendülő magyar siratóban a fenyegetettség, háború, félelem és remény, szorongás és bizalom korunk egyetemes alapérzéseinek ad hangot, úgy tekint a ma emberére másképp, ismeretlen arcával, felfedezésként a világ. De Bartók ezt a kivívott szintézist is feladatként hagyta örökségül utókorára: a mába dolgozó művészek ezért is fordulnak hozzá biztatásért, a látásmód biztonságáért, magyarságuk egyetemességéért. Ezekből a példakereső indulatokból, a mély szellemi rokonság igézetéből született ez a kiállítás: maradandó és figyelmeztető példájában magunkat keressük, mai művészek, a művekben jelenünket kisajátító műélvezők. Almási Miklós