Iványi Ödön festőművész akvarell kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1981)

AKVARELLEK Iványi Ödön festészete példa arra, hogy a megújulás éltető eleme a művésznek, szinte bizonyítva azt, hogy ha él és dolgozik az alkotó ember, ha stílusa, alkotó módszere még a mában van, ki tudja, milyenné alakul holnapra? Pedig itt egy konzekvensen egymásba kapcsolódó, önfejlődését tisz­tán nyomon követhető útról van szó, melynél az általános ízlés alakulása is meghatározó, hiszen a művész sem bújhat ki a bőréből - társadalomban él, így rá is hatnak a művészetet befolyásoló erők. Életet sugalló, visszafogott színharmóniája nem szelídebb az eddigi leéltnél, csak áttettebb, összefoglaltabb. Minden alkotásánál szembetűnik a belső mozgalmasság, feszültség, önmaguk­ban hordva az új kifejezési módok utáni kutatás mindig megújuló szín- és formai variációit, s nincs benne mesterkéltség. Minden természetes, pedig lemond a formaalakítás eddigi megszokott esz­tétikai szempontjairól, s újakat hoz létre, ahol a túlzás a kifejezés érdekében tett transzponálás szinte nem is érhető tetten, mégis meghatározó! Egy teljesen újfajta lírai átírásról van szó. Hatása a nyugodt párával teli világon keresztül mégis nyugtalanságot kelt, mert a fényprizmák áttört világa testetlenné teszi az adott világot, feloldódik a térbeliség, mégis megmarad a kép szerkezete. S mindemellett fő erénye, hogy festői szemlélete megmarad. Nem képépítési spekulációk, inkább a téri élmény és a színek közvetlen hevülete az, ami ezt a szintézist létrehozza Iványi Ödön festészetében. Leheletfinomságú ködfátyollal vonja be a természeti világot, ahol a vizek, madarak, fák és dombok feloldott látomásokká, víziókká állnak össze. Rátalálva alkotóelemére, a levegő és a fény nagy törésmezőinek változatos akkordjaira, országosan is figyelemre méltó alkotásokat hoz létre, s az akvarell műfajában eddig is bizonyítottan egyik legkiválóbb mesterévé vált a magyar festészetnek. CZINKE FERENC

Next