Kárpáti Éva festőművész kiállítása (Képcsarnok, Pécs, 1981)

Talán a budapesti, egykori képzőművészeti gimnázium szelleme predestinálta Kár­páti Évát a rajz-központú festészet útjára, bár az is lehet, hogy a valóság megkö­zelítésének vágya vonzotta a precíz rajz-stúdiumok felé. Újabbkori festészetünkben a Pop Art irányzata ültette vissza trónjára a rajztudást, a sokkal későbbi hiperrealizmus már a fotó segítségét is. Kárpáti nem dogmati­kus, nem kerüli el a fényképezőgépet, hogy valamely mondanivalóját ezzel is alá­húzza, de szívesebben megrajzol mindent. A kiállított műveinek első körére a pre­­raffaelita bágyadtság is jellemző, szereplői éles plasztikájú leányfigurák — inkább csak gyerekek —, vagy ugyancsak fiatal boszorkányok, porcelán babaarcú fehér, csipkeruhás alakok, vagy alakok csoportjai, csodálatosan szép, nyilván frissen mo­sott, kikeményített csipke drapériákba öltözötten. Mindig mozgásban vannak, mozgalmasak ezek a képek, ezek a nagyon jól megszerkesztett kompozíciók. Szé­pek és egyúttal taszítóak is ezek a leányok — az édeskés effektusokat elkerüli a művész —, magával ragadó, illetve elidegenítő festmények ezek. A leánykoszorún kívül a portré is kedves stúdiuma Kárpátinak . Például a Kondor Béla arcmás­­, a tárlat második ciklusa azonban torzók gyűjteménye. Sohasem a görög szobortöredékekre utalnak ezek — a rómaiakra inkább —, azzal a különbség­gel, hogy itt nem a fej, vagy a végtag hiányzik, hanem a képkeret határa adja a „kivágást”, és azzal a döntő különbséggel, hogy ezek nem kövek, hanem hús-vér asszonyok testének részletei. Mégsem anatómiai atlasz a Kárpáti-képsor, inkább pars pro toto, sokatmondó jelzés a teljes valóságról. S az egykori hideg, halványabb színskálából a sötétebb felé vitte a művész képeit, új vonás a zöldeskék, még újabb a barna, a barnák - más és más tartalmat hordozó — drámaisága. FRANK JÁNOS

Next