Vajda Júlia festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1981)

egész, rezgésszerű, minuciózus elemi jelekből kampók, szegek, kötegek, ívelő vonalhálózatok síkrendszerévé bontakozott világ most egyszerre csak halmazállapotot változtat. Megszilárdul, teret kíván, testet ölt. A konkrét szerkezetű, dinamikus életet lélegző, erőteljes koloritjával szuggesztívan ható formarend térteremtő világát határozott ellenpontként értelmezi maga a művész a hosszú rajz- és krétakorszak után. „Abban a valóság egyik pólusát akartam megragadni: a feminint (víz­szintesek, szőtt formák, vonalhálózat — lágy, vízszerű, hideg, passzív). Ezt követőleg inkább a lét maszkulin pólusát akartam kifejezni (diagonális, kör, geometria — tüzes, szilárd, aktív).” Ez a megfogalmazás egy döntő stílusfordulatnak természetesen csak egyik vetületét világíthatja meg, mind a többi még elemzésre vár (Vörös kép, Üvegablak, Prizma és drapéria stb.). A tér törvényei szerint telítődő, s mégis rendhagyó rendbe épülő súlyos tömbök, kockák és hasábok váratlan perspektíva­fordulataiban eligazodni azonban mindenképpen izgalmas feladat. Vajda Júliának ebben az újabb korszakában jel és jelentés relációja is döntően megváltozik, a szerkezetek logikája más, új aspektusokat jelez. A szikár mértan határozott kontúrjai azután itt-ott megint líraibb ívekké oldódva hullámzanak tovább. És itt állunk a harmadik teremben, mintegy célhoz érve. A végtelenbe forduló prizmák és egymást átlósan metsző, tört vagy félkörű formák sokhelyütt egyértelműen körré teljesülnek. A kör geometriája — az egész lét geometriája. A pontból této­ván induló, majd lélegzetvételt mérő vonal rezgései fokról fokra kontúrokká erősödve, testi világot hasítottak ki a síkból, hogy végül a hosszas téri tapasztalások eredményeképpen eggyé forrasszák a belső tér fénytöréseit. A kör számtalan gazdag koloritú változatában szemünk gömbjének, lényünk mikrokozmoszának megannyi tükröződése lobban fel. Mert ezeknek a különféle köröknek mélységük van, s épp ezért új meg új tükörterekbe hívnak, ahol az ember kérdez, és ha jól kérdez, nem visszhangot hall, hanem a forma válaszát. Olyan választ, amely csakugyan túlsugárzik a szó szoros értelmében vett képző­művészet abroncsain. Budapest, 1981 Mándy Stefánia Utak, 1965 „Gyermekrajz”, 1966

Next