Fajka János, tűzzománc művész (Gulácsy Lajos Terem, Szeged, 1982)
dr. Kelényi István ÖNÁLLÓ KIÁLLÍTÁSAI 1969. Budapesti Műszaki Egyetem Nagykőrös, Arany János Filmszínház 1970. Budapest, Fiatal Művészek Klubja 1973. Budapest, József Attila Művelődési Központ 1975. Budapest, Mikroszkóp Színpad Nagykőrös, Arany János Múzeum 1979. Szombathely, AFIT 1980. Eger, Volán 1981. Tiszafüred, Kiss Pál Múzeum Nagykőrös, Arany János Múzeum Jászapáti, Vágó Pál Emlékház Budapest, Nagy Balogh J. Kiállítóterem 1982. Szeged, Gulácsy Lajos Terem Budapest, Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató Budapest, SZÖVOSZ Vezetőképző Intézet Budapest, Csepel Művek Nagytétényi Gyára Szob, Börzsöny Múzeum Békés, Jantyik Mátyás Múzeum Orgovány, Számuely Tibor Művelődési Ház 1984. Pécs, Lakáskultúra Bemutatóterem 1985. Nagykáta, Művelődési Ház 1986. Budapest, Mednyánszky Terem 1987. Szeged, Gulácsy Lajos Terem Szob, Börzsönyi Múzeum Arany János Művelődési Központ 1988. Frankfurt Budapest, Pesterzsébeti Múzeum Tápiószele, Blaskovics Múzeum 1989. Cegléd, Művelődési Központ Miskolc, Szőnyi István Terem Budapest, Csók István Galéria Szokolya, Mányoki Ádám Művelődési Ház 1990. Nyársapát, Iskola Galéria FAJKA JÁNOS prométeuszi kedvvel és tűzzel szelídíti az anyagot, s teszi kezessé és tetszetőssé — tüzes színekkel is áttetszővé! A tűzzománc természetének tudója tehát, s ezért lesz számunkra is mindez ismerős, ami kikerül a keze alól. Mesterségének-művészetének kiváló ismerője, nagy tudással műveli szép és maradandó műfaját, hirdeti csillogó fényekkel az örömet, az emberi lélek-lángokat... A művész fantáziája mindig a teljességre vágyik, s így kívánja megvalósítani látomásait is, különösképpen a tűzzománc esetében, hol is a mű végső pompáját a napfényben kapja, a napfénytől nyeri. A színgazdagság a tűzzománc egyik legnagyobb lehetősége és erénye, — ez a maradandóság, az „örök művészet" érzetét sugallja, — hisz ezek a színek évszázadok múltán sem évülnek el. Fajka János jóllehet gazdagon teríti képeit díszítőelemekkel, mégis festői hatásokra törekszik, dús koloritú művei murális alkotások, falakra kívánkoznak, mint a festmények — számunkra, nekünk készültek, rólunk szólnak. Álmaink, emlékeink, színekben csillogó tűzvirágai pompáznak itt. Emberiek, emberközeliek, az ősi rekesz- és sodronyzománc technika mai, Fajka János újra fölfedezte lehetőségeit. Az ember, mint téma sajátos mitológiai elemekkel, szürreális motívumokkal bővül nála. Mintegy példázza: a művésznek saját világa, hangja, képi modora van, vagyis stílusa. Stílusában a színek egymásba játszatása a lezárt kompozíciókban is távlatot nyit a szemlélőnek, annak a lehetőségét, hogy a rész az egész helyett, benne legyen maga a teljesség. Ahol pedig kinyitja a szerkezetet, ott kitekintést javasol, továbbgondolást. Farka Jánosnál a táblakép-formák olykor triptichonokká szerveződnek, s ez az ikonosztáz jelleg is a tűzzománc varászlatos és maradandó színvilágában valósul meg nála. Emberi rekvizitumokat mutat be, ezeket ábrázolja előszeretettel, ezeket az emberi lételemeket, életfeltételeket — ha úgy tetszik ideáink árnykellékeit — mint maradandóságunk bizonyítékait mitizálja, s szinte szakrális értékűvé emeli. A szépség és az önmagában véve is nagyszerű emberi jelző az, ami kiemeli műveit a múlandóság porából, hogy fölragyogjanak színesen és napfényt szikrázón! Újabban a keret is kompozíciós elem, dramaturgiai-formai sajátság, a színvilág egyéni ízei mellett adják a művészi stílus egyedül rá jellemző kritériumait. Ezek a külső képkeretezési és belső szerkezeti megoldások, mezőcskék és szalagocskák összefüggései, egységesen kapcsolódnak egymáshoz. A ló és ember kapcsolat is attraktívan épült bele téma-, szín-, és motívumvilágába, hogy új — és — újabb elemekkel gazdagodjék szüntelen. Állatok és növények — csillagok tündöklenek, egyszerre mesebelien és valóságosan. Számunkra közvetítik az ősiből (az archaikus hiedelemvilágból is) a máig érvényeset, a korunkig ívelő, maradandó mondanivalót. Korunk szorongásai közepette vergődő emlékarcainkat idézi, az ember örökkön megújulni kész önmagába és az életbe vetett hitét. A tűzzománc megújított forrásainak tükörképében modern emberarcúak átváltozását szemlélhetjük, végső emberi félszavainkat fölfedezve, a szarvassá alakulás utolsó pillanatában... A tűzzománc napjaink közönségének szól, életterünk, otthonunk falára kívánkozik, emberközelivé hozva a művészet elvontságait is, különösképpen Farka János tűzből, — a zománcok alapanyagát jelentő „földből" — és az álmok fátyolos visszfényeiből, emlékek és vágyak csillámjeleiből épülő alkotásaiban.