Hahó! Szarvat-a-likba, éljen Übü apó! (Helikon Galéria, Budapest, 1982)

VR-VI 1.L// már-már pedantéria árad Kováts Albert kollázsaiból, ha az ajtóban megállva egy pillantással fogjuk be őket. De már két lépéssel közelebbről megérezzük ennek a nagy gonddal megteremtett rendnek a csapdáját, mint egy Eliot-versből, úgy csapja meg a nézőt egyszerre egy hivatalnok fegyelmezettsége és egy kobold démonisága. Igaz, hogy a képkereten belül egy másik, láthatatlan keret mentén, azon belül pedig hol vonallal kihúzott, hol csak érzékeltetett szer­kezet­vonalak mentén rendeződnek el a képi elemek, ám Kováts tisztán felvázolt kompozíciós vonalai mentén mélysé­ges hasadékok nyílnak. Egyfolytában szakadék peremén járunk, ahol egy elgondolt rend emlékképei jelentik az egyetlen kapaszkodót. Ebben a renddé szervezett térben hol tépett, hol pedánsan kontúrozott, hol barokk formák helyezkednek el. Ezeket a ráció lecsupaszított hordozója, az egyenes vonal szervezi kompozícióba, igyekezve értelmes tartományokat elkeríteni a síkban vagy a kép levegős terében. Rémítő távlatokat nyit meg Kováts a kollázsain - ha belegondolunk. Mert elnézhetjük ezeket a kollázsokat úgy is, mint virtuóz formai variációkat, zenei etűdök képi megfelelőit. Leginkább a Falak-széria csábít erre, amelyen tisztán követ­hető, hogyan válik a majdnem konkrét fal-motívumokból egyre tagoltabb kompozíció, s hogyan csap át a tagoltság egyre hadaróbb, már-már gyorsírásszerű megfogalmazásba. A Falak 8x valóságos Kafka-kotta. Kováts megmutatja, miként lehetséges egy érzelmi, szellemi állapot árnyalt és pontos lejegyzése olyan képi elemek segítségével, amelyek önálló for­mai értékkel is rendelkeznek, és konkrét tárgy­ emlékekhez is kapcsolódnak. Ha azonban belegondolunk abba, amit látunk, mindenekelőtt a Kováts által újrateremtett Übü-mitológiával talál­kozunk. Az Übü-képek nemcsak a világ rémítő ürességére nyílnak, hanem elsősorban befelé, az ember feneketlen, és minden pszichológiai közműveltség ellenére is feltérképezetlen, sötétség-tartalékaira. Kafkai dimenziójú szorongás és a dadaizmus vigyora találkozik Kováts Übü-képein. Az Übü-figura ugyanakkor nemcsak egy gondolati medret jelent, ha­nem leüt egy bizonyos formai alaphangot is: brutálisan, derűsen ostoba, infantilisan gyilkos figura lép elénk valahonnan a „sorok közül”: vásári komédiás és a világ gyilkosa egy személyben. Az Ubü-önarckép, amely kétségtelenül e kollázs-széria kulcsműve, tulajdonképpen pszichoanalitikus önarckép. A csu­pasz halálig rántja le a rétegeket önmagáról, de ott a pipadohány címke is - ez a Schwitters-i embléma - a végső dolgok­kal szembenéző bátorság ellenpólusaként, a nagyszerű gesztus kicsinyes ellenpontja és kigúnyolása, a papucsos örömök önironikus lenyomata. A kollázs lényegéhez tartozik egyfajta színházszerűség. A felhasznált alapanyagok saját karakter­rel és önálló kifejezőerővel is rendelkeznek, és saját arcukat kölcsönzik annak a műnek, amelynek alkotóelemeivé vál­nak. Szerepcseréjük, eredeti jelentésükkel ellentétes értelmű felhasználásuk újabb dimenziót adhat a műnek. Kováts többek között az Übü-önarcképen is él ezzel a lehetőséggel, amikor egy növényi motívum koponyát, szemüveget jelenít meg”, egymásba játszva életet és halált. Kováts Albert kollázsaiból csak szűk metszetet láttat ez a kiállítás. Azt azonban egyértelműen megmutatja, hogy bő tar­talékok állnak még a művész rendelkezésére. Nemcsak eszközei - szövegek, szövegtöredékek felhasználása, a képsík relieffé alakítása stb. - mutatnak erre, hanem tematikára is, amely egyre inkább öntörvényű utalásrendszerré nő. Kováts Albert, aki pályája kezdetén a magyar szürrealizmus vajdai hagyományaihoz kapcsolódott, azóta megteremtette saját, fegyelmezett és precíz szürrealizmusát. FORGÁCS ÉVA

Next