Hahó! Szarvat-a-likba, éljen Übü apó! (Helikon Galéria, Budapest, 1982)
VR-VI 1.L// már-már pedantéria árad Kováts Albert kollázsaiból, ha az ajtóban megállva egy pillantással fogjuk be őket. De már két lépéssel közelebbről megérezzük ennek a nagy gonddal megteremtett rendnek a csapdáját, mint egy Eliot-versből, úgy csapja meg a nézőt egyszerre egy hivatalnok fegyelmezettsége és egy kobold démonisága. Igaz, hogy a képkereten belül egy másik, láthatatlan keret mentén, azon belül pedig hol vonallal kihúzott, hol csak érzékeltetett szerkezetvonalak mentén rendeződnek el a képi elemek, ám Kováts tisztán felvázolt kompozíciós vonalai mentén mélységes hasadékok nyílnak. Egyfolytában szakadék peremén járunk, ahol egy elgondolt rend emlékképei jelentik az egyetlen kapaszkodót. Ebben a renddé szervezett térben hol tépett, hol pedánsan kontúrozott, hol barokk formák helyezkednek el. Ezeket a ráció lecsupaszított hordozója, az egyenes vonal szervezi kompozícióba, igyekezve értelmes tartományokat elkeríteni a síkban vagy a kép levegős terében. Rémítő távlatokat nyit meg Kováts a kollázsain - ha belegondolunk. Mert elnézhetjük ezeket a kollázsokat úgy is, mint virtuóz formai variációkat, zenei etűdök képi megfelelőit. Leginkább a Falak-széria csábít erre, amelyen tisztán követhető, hogyan válik a majdnem konkrét fal-motívumokból egyre tagoltabb kompozíció, s hogyan csap át a tagoltság egyre hadaróbb, már-már gyorsírásszerű megfogalmazásba. A Falak 8x valóságos Kafka-kotta. Kováts megmutatja, miként lehetséges egy érzelmi, szellemi állapot árnyalt és pontos lejegyzése olyan képi elemek segítségével, amelyek önálló formai értékkel is rendelkeznek, és konkrét tárgy emlékekhez is kapcsolódnak. Ha azonban belegondolunk abba, amit látunk, mindenekelőtt a Kováts által újrateremtett Übü-mitológiával találkozunk. Az Übü-képek nemcsak a világ rémítő ürességére nyílnak, hanem elsősorban befelé, az ember feneketlen, és minden pszichológiai közműveltség ellenére is feltérképezetlen, sötétség-tartalékaira. Kafkai dimenziójú szorongás és a dadaizmus vigyora találkozik Kováts Übü-képein. Az Übü-figura ugyanakkor nemcsak egy gondolati medret jelent, hanem leüt egy bizonyos formai alaphangot is: brutálisan, derűsen ostoba, infantilisan gyilkos figura lép elénk valahonnan a „sorok közül”: vásári komédiás és a világ gyilkosa egy személyben. Az Ubü-önarckép, amely kétségtelenül e kollázs-széria kulcsműve, tulajdonképpen pszichoanalitikus önarckép. A csupasz halálig rántja le a rétegeket önmagáról, de ott a pipadohány címke is - ez a Schwitters-i embléma - a végső dolgokkal szembenéző bátorság ellenpólusaként, a nagyszerű gesztus kicsinyes ellenpontja és kigúnyolása, a papucsos örömök önironikus lenyomata. A kollázs lényegéhez tartozik egyfajta színházszerűség. A felhasznált alapanyagok saját karakterrel és önálló kifejezőerővel is rendelkeznek, és saját arcukat kölcsönzik annak a műnek, amelynek alkotóelemeivé válnak. Szerepcseréjük, eredeti jelentésükkel ellentétes értelmű felhasználásuk újabb dimenziót adhat a műnek. Kováts többek között az Übü-önarcképen is él ezzel a lehetőséggel, amikor egy növényi motívum koponyát, szemüveget jelenít meg”, egymásba játszva életet és halált. Kováts Albert kollázsaiból csak szűk metszetet láttat ez a kiállítás. Azt azonban egyértelműen megmutatja, hogy bő tartalékok állnak még a művész rendelkezésére. Nemcsak eszközei - szövegek, szövegtöredékek felhasználása, a képsík relieffé alakítása stb. - mutatnak erre, hanem tematikára is, amely egyre inkább öntörvényű utalásrendszerré nő. Kováts Albert, aki pályája kezdetén a magyar szürrealizmus vajdai hagyományaihoz kapcsolódott, azóta megteremtette saját, fegyelmezett és precíz szürrealizmusát. FORGÁCS ÉVA