Kecskeméti Sándor kerámikusművész kiállítása (Budapest Kiállítóterem, 1982)
—Ebben az utolsó korszakban alkalmaztál néhány esetben figurát. Miért? —Azért, mert amit ki akartam fejezni, nem lehetett másképp. A gyerek babáját öntöttem le, szándékosan távol akartam tartani saját mintázási stílusomtól. Persze azzal, hogy szituációba került, megszűnt baba lenni. A geometrikus részletek és a baba aránya egyforma, mintha a kockákat szétverő figurák kiszabadulnának. Nem folytattam, mert nem volt vele több mondanivalóm. —Rád való tekintettel megnéztem, illetve bele-belenéztem az elektronikus TV-mesékbe, mert érdekelt, mit csinálhat a keramikus ezzel az új műfajjal és technikával. Miért vállaltad? 一 Öt darabnál működtem közre, amit én úgy fogok fel, mint egy iskolát, ahol meg lehet tanulni egy szakmát és ki lehet élni bizonyos őrültségeket. A makettemből monumentális díszlet lesz, ezt a százszoros nagyítást percek alatt, varázsütésre produkálja a technika. Egy élet munkája kevés lenne, hogy felrakhassam. Megalkuvásokon keresztül ezért vállaltam. Ismerni kell hozzá az anyagokat, mi az a kicsi, amit fel lehet nagyítani. Az eredménytől függetlenül érdekelt. —Segített ez valamit monumentális munkáidban? —Munkáim nincsenek, csak egy van, ez most készült el. Életem első nagyméretű beruházási munkáját Kovács Gyula baráti gesztusának köszönhetem, aki egyenrangú társként meghívott a pályázatba. Az új hegyeshalmi határátkelőhelyen két, összesen 30 m"-es plasztikát csináltunk az érkezési oldal várócsarnokának két zárófalára. Az indulási oldalra Schrammel Imre csinált két falat hasonló méretben. Szeretem ezt a munkát, úgy érzem, hogy különböző alkatunk ellenére jól tudtunk együtt dolgozni és megközelítettük azt, amit akartunk. Samottból csináltuk a Magnezitipari Műveknél, ekkora léptékű munkát kis műhelyünkben lehetetlen lett volna kivitelezni. —Nem akarok most belebocsátkozni a kézműves és ipari kerámia ugyancsak kiélezett kérdéskörébe, de mégis megkérdezem, hogy a népi fazekasság csapattát hogyan kerülted el? — Sokáig benne maradt az egyik lábam, de sikerült kihúznom. Most már nem aktuális. Az én ídőmben a főiskolai oktatás és a keramikus tevékenység nagy része fazekas alapokra épült, aminek most issza meg a levét a szakma, mikor lépésváltásra kényszerült. Nem érzem magam kézművesnek, ahhoz nem elég funkcionálisak a tárgyaim. Nincs is jogom erről nyilatkozni. Engem az érdekel legjobban, hogy összekötöttem magam ezzel az anyaggal érzelmileg: a földdel, a tűzzel és a levegővel. Engem jóideje már csak a kifejezés érdekel, nem az, hogy melyik kategóriába sorolnak. —Beszéljünk még egy kicsit a téglákról, új munkáidra célzok természetesen. —Már régen foglalkoztat az a probléma, hogy az arányok eltolódásával a kis egység és a nagy egység egymáshoz való viszonya hogyan alakul. Régebbi ,,omlásos〃 kerámiáimat tekintem itt előzménynek. Kis egység a nagy egységen belül —a történet dokumentálva van. A reliefekkel sem képeket akartam csinálni a falra, szándékaim, élményeim és az öntőforma tulajdonságai határozták meg lehetőségeimet. A téglákkal való építgetésnek is megvan számomra a miértje. Ugyanakkor vannak egyedi esetek, amelyek határozott, erős élmények hatására jönnek létre. Még a következetességellenére is meg kell csinálni őket. talán megbontják az egységet, mégis kiállítom őket. A költő sem ír mindig egyforma verset. Megoldja, megcsinálja, energiát fektet bele. — Abba maradtunk, hogy nem csinálunk szabályos műtárgylistát, az anyag a helyszínen még alakulhat. Mégis meg kell határoznunk az arányokat. — A tér elég nagy, 50 relief, 20 kisebb plasztika és 15 nagyobb elfér benne. Budapest, 1982. április 3. A,“々んへし’、、 Néray Katalin Kecskeméti Sándor