Kelemenné Mészöly Laura festőművész kiállítása (Benczúr Gyula Terem, Nyíregyháza, 1982)

kozókat. MÉSZÖLY LAURA a mai magyar tájpiktúra egyik leghivatottabb művelője, olyan tehetség, aki a hagyományosan természet­elvű festészet mindenkori létjogosultságának igazolója. Vannak félresikerült esztéták, botcsinálta műkritiku­­sok, akik szerint a színes fényképezés tökéletesedése feleslegessé tette a tájképfestést. Az ilyenek - úgy látszik — még nem értették meg, mi a műalkotás ismérve, de azt se, hogy mi a különbség a fényképész és a fotóművész között. Kelemenné Mészöly Laura népszerűsége azt tanúsítja, hogy a közönséget, a műbarátok legtöbbjét közvetlenebbül érinti a művészet jelenléte, az eleven színek szépsége, a művészi vallomás igazsá­ga, mint az előítéletek, múló divatok céhébe tömörült közírókat, mert hiszen ez a népszerűség egyúttal a festői megnyilatkozások érdemének, általános emberi igényének a fokmérője is. A művésznő munkássága megint csak azt bizonyítja, hogy az eredményes alkotótevékenység nem nélkülözheti az érzékenység, őszinte­ség, közvetlenség érvényesülését, nem mondhat le a szókimondás jogáról, az egyszerű kifejezés vágyáról. A képzőművészetek történetével kapcsolatosan újfent arról győzi meg az érintetteket, érdekelteket, befoga­dókat, szakmabelieket, nyíltszívű tárlatlátogatókat, hogy az a jó mű, mely rejtélyeskedés nélkül, bonyodalom­mentesen közli a benne, általa megjelenített mondanivalókat, s hogy abban az esetben tesz eleget nemes társadalmi szerepének, ha harmóniát áraszt magából, boldogságérzettel tölti el nézőit, a művelődni szándé­persze, nem könnyű a művészetben egyszerűnek, magától értetődőnek lenni. Alapos felkészültség, szak­mai fegyelem kell hozzá, ám ugyanakkor nagyfokú szerénység is, a választott hivatás iráinti odaadó szolgá­latkészség. Csupa olyan erény, ami nehezen fér össze a rendkívüli képességekről ismert tehetségek túlzott öntudatával, a kiválóságok gyakran hírhedetté táruló gőgjével. A születetten megbízható adottságokkal ren­delkező és egyben szorgalmasan dolgozó művészeket viszont megfelelő arányérzék, rokonszenves mérték­­tartás jellemzi, ilyen valaki Kelemenné Mészöly Laura, aki jókedvvel, bőséggel végzi el maga választotta fel­adatait, tulajdonképpen a munkában talál önmagára, töretlen készenlét igézetében viszi át festményeire mindazt a vizuális emléket, tapasztalt és elképzelt természeti motívumot, kínálkozó látványt, ami megra­gadja figyelmét, lelkesedésre indítja, felkelti együttérzését, bizakodóvá teszi szívét,lelkét. Alkotómódszerét - okoskodó fogalmak, erőltetett magyarázatok helyett — önfeladó hevületnek lehetne nevezni, annak a fajta ihletettségnek, aminek a hatására megható buzgalommal fogadja az önként vállalt kötelességek ellátásá­nak a lehetőségeit. Valahány képéből kiolvasható, hogy élvezi a művészi ténykedésével járó teendőket, sze­ret festeni, jól érzi magát, amikor egy állvánnyal, festékesdobozzal, lealapozott érintetlen vászonnal kimegy a szabadba, s ott elkészíti a látottak égi mását. A festői ábrázolásnak ez az ösztönös, felszabadult vágya, a színekben oly gazdag vidékek megörökíté­sének csillapíthatatlan indulata félreérthetetlenül jelen van minden művében. Lelkesedéssel járja végig az or­szág különböző körzeteit, vissza-visszatér az Alföldre, bebarangolja a hegyvidékeket, a vízpartokat, s min­denütt lerögzíti, feljegyzi friss benyomásait, az alkonyok színjátékát, a felhők vonulását, a növények évsza­konkénti változásait, a vihar közeledtét, a déli verő káprázatát, a szórt fények fátylával beborított mező­ket, de azt is, m­iként borzolja fel a szél a folyók, tavak tükrét. Mindehhez azonban hozzáfűzi a maga ész­revételeit, úgy számol be róluk, hogy közben megindultságát, csodálatát, amit a természet varázslatai ki­váltanak belőle. Ez a személyesség ál­l helyt képeinek értékéért; előadásmódját egyéni vonások határozzák meg, fes­tészetét nem lehet maradéktalanul egyetlen általánosan elterjedt stíluskörhöz se kapcsolni. Bizonyos, hogy sok minden található festői eszközeiben, ami az impresszionisták kolonisztikus újításai nélkül műveiben nem érvényesülhetne egyértelműen. Ha va­laki ellenben címkékkel akarja ellátni Mészöly Laura festmé­nyeinek formai sajátságait, nem kerülheti el a közhasznú műszavak közül a posztimpresszionizmust, a posztnagybányaiságot, sőt az expresszionizmust sem. A többfelé mutató képletek, művészettörténeti vonat­kozások mégse jelentik azt, mintha ezek a képek különböző irányból jövő befolyásra készülnének, valami­féle újabbkori eklektika termékei lennének. Kétségtelennek vehető, hogy az úgynevezett pleinair, a szabad­ban való festés vívmányai nélkül Mészöly Laura festményei nem tükröznék hitelesen a természet sugallatát, nem közvetítenének derűs nyugalmat, reménykeltő bizodalmat. Az efféle kedélyállapot hatásos érzékelteté­séhez ugyanakkor expresszív elhitető erőre is szükség van, olyan hangsúlyokra, melyek a véletlenek közül kiemelik a lényeget, a révületből átvezetnek a bizonyosságok közé. Festőnőnk beszámolói ezért hitelesek, ezekért a világosan megfogalmazott közlendőkért, félreérthetetlenül kifejezett hangulatokért, a mindenütt meglévő, de tudatosításra váró belső békéért. Kelemenné Mészöly Laura nem szenvtelen szemlélője hazai valóságunknak, mert minden tény, tüne­mény, jelenség érdeklődést kelt benne, a tudomásulvételen túl állásfoglalásra, véleménynyilvánításra ösztön­zi. Nézeteinek kialakulásából, megérzéseinek értelmezéséből nem hiányzik a mérlegelés, a rendteremtés szándéka, s ezt a szándékot a segítőikészség, a jóakarat táplálja, ami a művész hivatásának eredendő, ősi indítékaiból következik: örömet okozni az embereknek, megvigasztalni a szomorúakat, biztatni a kételkedő­ket, megerősíteni hitükben a boldogságra áhítozókat. A válságok idején — s mikor volt mentes ilyen érte­lemben az emberiség történelme - a becses műalkotás a jó közérzet, a derűlátás forrása lehet. POGÁNY G. GÁBOR a Magyar Nemzeti Galéria ny. főigazgatója

Next