Kelemenné Mészöly Laura festőművész kiállítása (Benczúr Gyula Terem, Nyíregyháza, 1982)
kozókat. MÉSZÖLY LAURA a mai magyar tájpiktúra egyik leghivatottabb művelője, olyan tehetség, aki a hagyományosan természetelvű festészet mindenkori létjogosultságának igazolója. Vannak félresikerült esztéták, botcsinálta műkritikusok, akik szerint a színes fényképezés tökéletesedése feleslegessé tette a tájképfestést. Az ilyenek - úgy látszik — még nem értették meg, mi a műalkotás ismérve, de azt se, hogy mi a különbség a fényképész és a fotóművész között. Kelemenné Mészöly Laura népszerűsége azt tanúsítja, hogy a közönséget, a műbarátok legtöbbjét közvetlenebbül érinti a művészet jelenléte, az eleven színek szépsége, a művészi vallomás igazsága, mint az előítéletek, múló divatok céhébe tömörült közírókat, mert hiszen ez a népszerűség egyúttal a festői megnyilatkozások érdemének, általános emberi igényének a fokmérője is. A művésznő munkássága megint csak azt bizonyítja, hogy az eredményes alkotótevékenység nem nélkülözheti az érzékenység, őszinteség, közvetlenség érvényesülését, nem mondhat le a szókimondás jogáról, az egyszerű kifejezés vágyáról. A képzőművészetek történetével kapcsolatosan újfent arról győzi meg az érintetteket, érdekelteket, befogadókat, szakmabelieket, nyíltszívű tárlatlátogatókat, hogy az a jó mű, mely rejtélyeskedés nélkül, bonyodalommentesen közli a benne, általa megjelenített mondanivalókat, s hogy abban az esetben tesz eleget nemes társadalmi szerepének, ha harmóniát áraszt magából, boldogságérzettel tölti el nézőit, a művelődni szándépersze, nem könnyű a művészetben egyszerűnek, magától értetődőnek lenni. Alapos felkészültség, szakmai fegyelem kell hozzá, ám ugyanakkor nagyfokú szerénység is, a választott hivatás iráinti odaadó szolgálatkészség. Csupa olyan erény, ami nehezen fér össze a rendkívüli képességekről ismert tehetségek túlzott öntudatával, a kiválóságok gyakran hírhedetté táruló gőgjével. A születetten megbízható adottságokkal rendelkező és egyben szorgalmasan dolgozó művészeket viszont megfelelő arányérzék, rokonszenves mértéktartás jellemzi, ilyen valaki Kelemenné Mészöly Laura, aki jókedvvel, bőséggel végzi el maga választotta feladatait, tulajdonképpen a munkában talál önmagára, töretlen készenlét igézetében viszi át festményeire mindazt a vizuális emléket, tapasztalt és elképzelt természeti motívumot, kínálkozó látványt, ami megragadja figyelmét, lelkesedésre indítja, felkelti együttérzését, bizakodóvá teszi szívét,lelkét. Alkotómódszerét - okoskodó fogalmak, erőltetett magyarázatok helyett — önfeladó hevületnek lehetne nevezni, annak a fajta ihletettségnek, aminek a hatására megható buzgalommal fogadja az önként vállalt kötelességek ellátásának a lehetőségeit. Valahány képéből kiolvasható, hogy élvezi a művészi ténykedésével járó teendőket, szeret festeni, jól érzi magát, amikor egy állvánnyal, festékesdobozzal, lealapozott érintetlen vászonnal kimegy a szabadba, s ott elkészíti a látottak égi mását. A festői ábrázolásnak ez az ösztönös, felszabadult vágya, a színekben oly gazdag vidékek megörökítésének csillapíthatatlan indulata félreérthetetlenül jelen van minden művében. Lelkesedéssel járja végig az ország különböző körzeteit, vissza-visszatér az Alföldre, bebarangolja a hegyvidékeket, a vízpartokat, s mindenütt lerögzíti, feljegyzi friss benyomásait, az alkonyok színjátékát, a felhők vonulását, a növények évszakonkénti változásait, a vihar közeledtét, a déli verő káprázatát, a szórt fények fátylával beborított mezőket, de azt is, miként borzolja fel a szél a folyók, tavak tükrét. Mindehhez azonban hozzáfűzi a maga észrevételeit, úgy számol be róluk, hogy közben megindultságát, csodálatát, amit a természet varázslatai kiváltanak belőle. Ez a személyesség áll helyt képeinek értékéért; előadásmódját egyéni vonások határozzák meg, festészetét nem lehet maradéktalanul egyetlen általánosan elterjedt stíluskörhöz se kapcsolni. Bizonyos, hogy sok minden található festői eszközeiben, ami az impresszionisták kolonisztikus újításai nélkül műveiben nem érvényesülhetne egyértelműen. Ha valaki ellenben címkékkel akarja ellátni Mészöly Laura festményeinek formai sajátságait, nem kerülheti el a közhasznú műszavak közül a posztimpresszionizmust, a posztnagybányaiságot, sőt az expresszionizmust sem. A többfelé mutató képletek, művészettörténeti vonatkozások mégse jelentik azt, mintha ezek a képek különböző irányból jövő befolyásra készülnének, valamiféle újabbkori eklektika termékei lennének. Kétségtelennek vehető, hogy az úgynevezett pleinair, a szabadban való festés vívmányai nélkül Mészöly Laura festményei nem tükröznék hitelesen a természet sugallatát, nem közvetítenének derűs nyugalmat, reménykeltő bizodalmat. Az efféle kedélyállapot hatásos érzékeltetéséhez ugyanakkor expresszív elhitető erőre is szükség van, olyan hangsúlyokra, melyek a véletlenek közül kiemelik a lényeget, a révületből átvezetnek a bizonyosságok közé. Festőnőnk beszámolói ezért hitelesek, ezekért a világosan megfogalmazott közlendőkért, félreérthetetlenül kifejezett hangulatokért, a mindenütt meglévő, de tudatosításra váró belső békéért. Kelemenné Mészöly Laura nem szenvtelen szemlélője hazai valóságunknak, mert minden tény, tünemény, jelenség érdeklődést kelt benne, a tudomásulvételen túl állásfoglalásra, véleménynyilvánításra ösztönzi. Nézeteinek kialakulásából, megérzéseinek értelmezéséből nem hiányzik a mérlegelés, a rendteremtés szándéka, s ezt a szándékot a segítőikészség, a jóakarat táplálja, ami a művész hivatásának eredendő, ősi indítékaiból következik: örömet okozni az embereknek, megvigasztalni a szomorúakat, biztatni a kételkedőket, megerősíteni hitükben a boldogságra áhítozókat. A válságok idején — s mikor volt mentes ilyen értelemben az emberiség történelme - a becses műalkotás a jó közérzet, a derűlátás forrása lehet. POGÁNY G. GÁBOR a Magyar Nemzeti Galéria ny. főigazgatója