Kemény György kiállítása (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1982)

„Az utolsó vacsora” kiállítás terve (1982. március 23.). Az utca felől a kirakat fekete tablósorral fedett, előtte csupán egy vagy két működő­ TV-készülék néz a járókelőkre. Az ajtó felől sem lehet belátni, egy előszobaszerű részt is fekete tablósor választja el magától a teremtől, amelybe csak két keskeny hasa­­dék biztosítja a be-, illetve kijárást. A belső tér kö­röskörül fekete tablókkal körbezárt, melyek tetejét fekete léc-négyzetháló köti össze, ezen vannak a különböző lámpák és más elektromos tartozékok, kicsit egy film-, vagy még inkább TV-stúdió asszo­ciációját keltv­e fel. A terem túlsó végén hosszú, egy­szerű fahabokkal alátámasztott faasztal áll fehér vászonnal leterítve, rajta az Utolsó Vacsorának megfelelő terítékek, fehér tányérok, evőeszközök, egy sorban mind a tizenhárom, középen nagy vekni szegetlen kenyér. A terítékek mögött tizenhárom egyforma, egyszerű faszék. Ülő fejmagasságban a székek fölött - kivéve a középsőt - függenek a szembenéző portrérajzok, amelyek tizenkét olyan barátomról készültek, akiknek vagy vezeték-, vagy keresztneve azonos valamelyik Krisztustanítvány Apostoléval. A „szereplők” előtt az asztalon a TV- ből ismert módon táblácskák, melyeken a modellek igazi neve szerepel, a nem-apostol névrész csak ap­ró betűkkel. Szemben a jelenettel, csaknem a bejá­rati falnál szemmagasságban állványzatra szerelt zártláncú ipari TV-kamera működik, amely az egész termet mutatja a benne mozgó nézőkkel együtt, centrumában az Utolsó Vacsorával. A kép a középső szék fölött, a portrérajzokkal egy magas­­ságban lebegő kisméretű TV-készüléken látható, továbbá azokon, amelyek az utcai kirakatban áll­nak. A tér különböző pontjain néhány további tárgyegyüttes, szöveg, kép (például Leonardo Utol­só Vacsorája) látható halványan derengő fényben, amelyek mind valamilyen kapcsolatban állnak a té­mával. A teremben változatos helyeken elrejtett elektromos érzékelőket a nézők hozzák működésbe akaratlanul és számukra titokzatosan, aminek kö­vetkeztében különböző dolgok történnek: például a főjelenet fölötti fekete falon rövid időre hatalmas méretben megjelenik „Az utolsó vacsora” szöveg, vagy maga a főjelenet sárga, majd kék, végül piros fényben fürdik m­­eg, a további tárgy együttesek, szö­vegek, képek felváltva fokozatosan felragyognak, majd visszahalványodnak, avagy váratlanul zene szólal meg a magasból. És ami a legfontosabb válto­zás: a nézők rejtélyes befolyására a TV-készülékek néhány percre a kiállítás képéről a napi, éppen folyó TV-műsorra váltanak át. A teremben mozgó néző, így a plusz fényhatások nélkül az Utolsó V­acsora jelenete sejtelmes, misztikus, „égből jövő" fehér fényben fürdik. „Mi a jelentősége annak, ha valaki a huszadik szá­zad vége felé szakrális zenét kezd komponálni, s közben mániákusan konfrontálja magát olyan nagy, évszázados témákkal, amelyeket előtte a leg­nagyobbak - Bach, Mozart vagy Csajkovszkij - tettek halhatatlanná. De egyházi zeneszerző-e Pen­derecki egyáltalán? Kritikusaink egy része ezt ta­gadja, arra hivatkoznak, hogy ő ezekben a formák­ban inkább filozófiai kérdésekkel birkózik, s a zene és közösség újraegyesítésén, a zene rég elveszett közösségi funkciójának újrateremtésén fáradozik. Van is ebben igazság, hiszen kinek jutna eszébe Joyce-ot eposzírónak, vagy pláne konzervatívnak nevezni, csak mert egy végsőkig kidolgozott idézet­rendszerben újrateremtette a görög mitológiát, Odüsszeusz történetét?” Kemény György Szőnyi György Endre Pendereckiről („Mozgó Világ", 1982/8.) .

Next