Mark De Graeye belga fotóművész kiállítása (Dorottya utcai kiállíltóterem, Budapest, 1982)
„AZ ÉN FÉNYKÉPEIM BEFELÉ NÉZNEK" RENBUT BEZOMBEL BESZÉLGETÉSE Mark de Fraeye Belgiumban él. Fotográfusi tevékenysége mellett technikai ismereteket tanít egy főiskolán és alkotó fényképezést az Akadémián. Je lentős fekete-fehér portréfotózási munka után választotta a színes fényképezést és maga laborálja képeit mesterien. A Stúdió 666-ban kiállított középeurópai képek, vagy a breton tengerparti sótelepeken készült felvételek olyan lágyak és áttetszőek, mint egy akvarell. Mark de Fraeye-val művészetéről, technikájáról és fotográfusi pályájáról beszélünk. - Ön maga készíti a színes kópiákat... - Igen, úgy gondolom, hogy a fotósok mindinkább maguk akarnak dolgozni az anyaggal, elejétől végig. Ez egyfajta hitelesség is, amelyet a galériák gyakran keresnek. Amikor fényképezek, az alapgondolat mindig megvan a fejemben, de azt lehetetlen másnak megmagyaráznom. Szavakkal nem lehet jól kifejezni azt, hogy mi van egy fényképben, mert ez direkt alkotás. Különbözik a festészettől, ahol több idő van a gondolkodásra. Itt a pillanat számít; el kell tehát viselni azt a folyamatot is, amely ezután következik, a vegyszert és sötétkamrában való munkát, ezért fontos nekem, hogy magam csináljam. Ez egyfajta láz, amely fogva tart. Szerintem, ez is nagyon intenzív alkotófolyamat. Ugyanarról a negatívról csak igen kevés másolatot csinálok. Ha már úgy tízszer lehúztam, az ügyet befejezettnek tekintem és másik munkába kezdek. A negatív arra való, hogy meghatározott számú másolat készüljön róla, úgy gondolom tehát, hogy ezután kifárad és vissza kell vonulnia. - Meg tudná-e kicsit részletesebben magyarázni módszerét, amellyel a színes kópiákat készíti? Mi kelti ezt az akvarell-hatást? - Nincs titkom. Minden a fény mértékével kezdődik. Az árnyék fényerősségét veszem alapul. Ha az árnyékra exponáltam, biztos vagyok benne, hogy minden részletet megkapok, még a színeket is. Ezenkívül a Kodak Vérkcolor film, amit használok, rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy eltünteti a nagy kontrasztokat, így tehát a negatívjaimnak pontos bázisuk van. Azután, a sötétkamrában, a pozitív készítésénél, csak a szükséges fényt adom a világos részeknek. Úgy foglalhatnám össze, ha úgy tetszik, hogy a legvilágosabb részek nagyítóval készülnek, a legkevésbé világosak, az árnyékok pedig a negatív expozíciójakor. Tartom magam ehhez a szabályhoz, amely a fekete-fehérre is érvényes. Ezt nevezik „zone system”-nek, az atmoszféra vizuális elemzésének. A fénynek megvan a luminozitása és van minősége is. Minden a szín fokától függ a filmmel való kapcsolatában is. Az adott pillanatban az atmoszférában levő spektrum, kromatizmus kérdése ez, aszerint hogy napfényes, felhős vagy esős nap van-e, hogy ragyogóan süt-e a nap, mint a közép-európai fényképeimen. A sótelepeken egész más a helyzet. Ott van a tenger fénye, azt mondhatjuk, hogy több nedvesség van a levegőben. Ez megsokszorozza, szétszórja a színeket. Néha „impresszionistaként”