Pataki Ferenc festőművész kiállítása (Képcsarnok, Kecskemét, 1982)
Az egyik mesében megkérdik: hol jársz, ahol a madár sem jár? az egyik énekben: madárkám, madárkám . . . másik mesében: az üveghegyen túl van a csengő-bongó aranyalmafácska és mindig van egy kedves hely, ahová vágyik a hetedhét országot járó fáradhatatlan. ..Közel is van, még nincs is messze" — tanultam meg ezt a gyerekbölcs mondást Lakiteleken. Túl a Tiszán, Óperencián, Tó utcán — ésnnen. Hogy járt-e azon a tájon, ami oly kedves-ismerős, vagy csak az ős-ősök? Megkérdezik: hol születtél? a Tó utcában, Szegeden, 1941 nyarán. Most 41 éves vagyok. Ebből valójában másfél évtized a Művészeté, rátalálás a Családra, felismerése a feladatnak: előhívni szunnyadó, őrzött képeket, világra hozni a rejtőzködő emberit, vállalni a furcsát, a különöst, beszédes tárgyakat óvni, üzeneteket érezni — tiszta, szép beszédű hangszeren verset hallani. Zenéje a gyalunak, az íj idege, Apánk emberi lábra formáit cipői, Anyánk ősi, legyőzhetetlen szeretete. Barátaink és „ellenségeink" gyengesége-ereje; csodás emberi összetartozásunk itt és ott; a varázs, ami a csönd óráiban terem; konok-szorgos munkálkodás, amely sokszor este kékre, de hajnal kékre; zárt terek és jó illatú, tágas mezők, találkozások régen látott emberekkel és ismerős izekkel, jószággal, virággal. Ráismerni a megélt helyzetre: itt jártam már egyszer. Felismerni az újat és továbbadni. A képeim egy része cím szerint: ,,Rónaság", „Írott sorok a nagy asztalon", „Tisza mentén", „Füzes", ,,Áradás után", „Fény felé", Madárkám, madárkám", „Különös éjszaka", „Jegyesek", „Mindig szélben . . ." „Az Út". Fotó: Sipos István F. k.: Köteles István - 82-0410 KVNYD